KRISZTUS SZENT TESTE ÉS VÉRE, ÚRNAPJA
(Corpus Christi)
Pange, lingua, gloriosi
"corporis mysterium
Sanguinisque pretiosi,
quem in mundi pretium..."
"Zengjed nyelv a dicsőséges
test titkát s a drága vért,
melyet hullatván értékes
váltságúl az emberért..."
AQUINÓI SZENT TAMÁS HIMNUSZA AZ OLTÁRISZENTSÉGRŐL részlet
Babits Mihály fordításában
"corporis mysterium
Sanguinisque pretiosi,
quem in mundi pretium..."
"Zengjed nyelv a dicsőséges
test titkát s a drága vért,
melyet hullatván értékes
váltságúl az emberért..."
AQUINÓI SZENT TAMÁS HIMNUSZA AZ OLTÁRISZENTSÉGRŐL részlet
Babits Mihály fordításában
A húsvéti idő lezárultával két dogmatikus ünnephez érkeztünk: a Szentháromság és Krisztus Teste-Vére ünnepéhez. Az Úrnap ünnepe abból a vágyból fakadt, hogy megünnepeljük a valós jelenlétbe vetett hitünket, és a köztünk lakó Ige áldását kérjük. Nagycsütörtök a húsvéti misztérium összefoglaló ünnepléséhez tartozik, s ennek része, hogy az eucharisztiáról, elsősorban a "létesülő" eucharisztiáról, vagyis az áldozatról ebben a húsvéti összefüggésben megemlékezzünk. Az Úrnapja elsősorban a megmaradó eucharisztia, s annak áldásaira figyel.
"Mindnyájan ettek és jóllaktak a csodálatos kenyérből."
A kenyérszaporítás csodáját Lukács úgy közli, mint az Eukarisztia előképét. Jézus megmutatta, hogy tudja és akarja táplálni azokat, akik hitet és üdvösséget keresnek nála, s hogy neki hatalma van a kenyér és a világ dolgai felett. Amikor tanítványait felszólítja, hogy ők adjanak enni az embereknek, ezzel azt is jelzi, hogy a lelki eledelt rajtuk keresztül adja majd Egyházának. Ez a táplálék olyan lesz, hogy soha ki nem fogy. A maradékból tizenkét kosarat töltenek meg, vagyis az apostolok keze soha nem lesz üres.
Az Eucharisztia Jézus Krisztus szeretetének csodája. Jézus nem tudott többet adni, mint önmagát. Ez a szentség hitünk misztériuma, mondhatni "hitünk tesztje", vagyis hitünk lényegi pontja. A remény misztériuma is: Jézus azt mondja, hogy "aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van". Aki Jézussal táplálkozik, annak lelkében ott marad az örök élet csírája. Nem tűnik el, még a halál pillanatában sem. A szeretet misztériuma is. Ez a szentség jele és példája a szeretetnek. Így kell nekünk is egymást szeretni: önmagunkat adni a felebarátért.
[/color]Az Eucharisztia Jézus Krisztus szeretetének csodája. Jézus nem tudott többet adni, mint önmagát. Ez a szentség hitünk misztériuma, mondhatni "hitünk tesztje", vagyis hitünk lényegi pontja. A remény misztériuma is: Jézus azt mondja, hogy "aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van". Aki Jézussal táplálkozik, annak lelkében ott marad az örök élet csírája. Nem tűnik el, még a halál pillanatában sem. A szeretet misztériuma is. Ez a szentség jele és példája a szeretetnek. Így kell nekünk is egymást szeretni: önmagunkat adni a felebarátért.
Június 5.
Szent Bonifác püspök és vértanú
Szent Bonifác püspök és vértanú
Angliában született 673 körül. Eredeti neve Winfried volt. Szent Benedek rendjébe lépett és nagy áldozattal vállalt missziós utakat, 719-ben a germánok megtérítésére indult. Szerzetestársaival együtt fáradhatatlanul dolgozott a hit terjedéséért. Püspökké szentelése után a mainzi egyházmegyét kormányozta, számos egyházmegyét alapított és újított meg Bajorországban, Türingiában és a frankok földjén. Zsinatokat is tartott, és törvényeket hozott. Amikor a frízeket térítette, a pogányok megölték társaival együtt 754. június 5-én. Testét az általa alapított fuldai monostorban temették el.
Június 11. KEDD - Szent Barnabás apostol
Evangélium:
Jézus e szavakkal küldte a nép közé apostolait: „Menjetek, és hirdessétek, hogy közel van a mennyek országa! Gyógyítsatok betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, és űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok! Ne legyen övetekben se arany, se ezüst, se rézpénz! Ne vigyetek magatokkal úti tarisznyát, se két ruhát, se sarut, se botot! Méltó ugyanis a munkás a kenyerére. Ha egy városba vagy faluba érkeztek, érdeklődjetek, hogy ki az, aki méltó arra, hogy nála maradjatok, amíg csak el nem távoztok! Amikor pedig beléptek a házba, köszöntsétek a ház népét. Ha érdemes rá a ház, akkor a békétek rászáll; ha pedig érdemtelen, akkor békétek visszaszáll rátok.”
Mt 10,7-13
Elmélkedés:
Az Apostolok Cselekedeteiből ismert számunkra, hogy a ma ünnepelt Szent Barnabás eredeti neve József volt, akit az apostolok neveztek el Barnabásnak. Ciprus szigetéről származó, zsidó vallású ember ő, aki az elsők között csatlakozott a keresztényekhez azt követően, hogy eladta földjét, s annak árát a szegények segítésére szánt adományként az apostoloknak adta (vö. ApCsel 4,36). Miként a Saulból lett Szent Pál, ugyanúgy a Józsefből lett Barnabás sem tartozott a tizenkét apostol közé, mégis az Egyház hagyománya szerint mindkettőjüket apostolnak nevezzük, mert a pogányok között végzett hittérítő tevékenységükkel kiérdemelték ezt a címet. Barnabást arra indította a nagylelkűség, hogy ne csupán vagyonát adja oda, hanem egész életét az evangélium hirdetésének szentelje, így lett Pál apostol munkatársa a pogányok között végzett misszióban. Az evangélium hirdetése nem szórakozás, hanem Istentől kapott feladat, hivatás, amit hűséggel, teljes odaadással kell teljesíteni. Krisztus halálát és mennybemenetelét követően az első években az apostolok buzgósága adott lendületet az Egyház életének és terjedésének. E buzgóságot a Szentlélek élesztette fel és újította meg bennük. Ehhez hasonlóan napjainkban sem lehet más az Egyház újjászületésének a forrása, mint az, hogy apostoli lelkesedéssel, buzgalommal, és a Szentlélek erejével terjesztjük Jézus tanítását és örömhírét. A Hit éve jó alkalom számunkra arra, hogy felélesszük magunkban az apostolkodás lelkületét és a hit terjesztésének szolgálatában magunk is munkatársai legyünk azoknak, akik erre szentelik életüket.
Imádság:
Uram, Jézus! Körülöttem a romlás, a pusztulás sokféle jelét látom. Önmagukat pusztító embereket és saját világukat pusztító, élhetetlenné tevő embereket. És te engem nevezel a föld sójának, a világ sójának és a romlást megállító sónak. Tudom, hogy ebben a világban kell élnem, de hozzád tartozva, hogy a te örömhíred, a te tanításod, a te igazságod jó ízét adhassam a világnak. Éljen bennem a krisztusi íz: az öröm és a jóakarat.
PÁDUAI SZENT ANTAL 1195-ben született Lisszabonban, Portugália fővárosában. A Ferdinánd nevet kapta a keresztségben. Apja előkelő lovag volt, anyja pedig igen jámbor nő. Iskoláit a helyi káptalani iskolában kezdte meg, koraérett, világos eszű és erős akaratú volt. Mint ifjú diadalmasan uralkodott minden szenvedélyén. 15 évesen már ágoston-rendi kanonok, majd pappá szentelése után ferences szerzetes lett. 1220 nyarán ugyanis Marokkóból Koimbrába hozták öt ferences vértanú földi maradványait. A látvány indította őt a szegénységre, és ébresztette fel vágyát a mártíromság iránt. Afrikában szeretett volna misszionárius lenni. Remete Szent Antal nevét vette fel. Tudatosan elnyomta tudományos ambícióit is, pedig nagyon ismerte a Szentírást, ezt a tudását azonban évekig titkolta. Afrikába indult, de betegen szállt partra. Kissé felerősödve haza akart térni, ám egy vihar Szicilia partjára sodorta. Itt értesült rendje 1221-es egyetemes káptalanjáról, így Assisibe indult. Innen remeteségbe vezényelték. Tanultságát alázatosságból most is sikerült eltitkolnia. Amikor parancsra helyettesítenie kellett egy szónokot, a rögtönzött szentbeszéd mindenkit ámulatba ejtett. Tudatlannak nézték eddig, de most tanújelét adta nagy, alapos és széleskörű ismereteinek, csodás hatású szónoki képességének. Franciaországban és Itáliában volt vándorprédikátor. Az eretnekek térítésében nagyon eredményes volt. Elsőként tanította rendjében rendtársait hittudományra. Még a romagnai rendtartomány főnökségét is rábízták. Pár év után sikerült ettől a megbízatástól megszabadulnia. Ettől kezdve Páduában apostolkodott egészen haláláig. Tömegek hallgatták, főpapok, kereskedők, még álruhás banditák is, főképp azonban az egyszerű emberek. Antal mindenkit szeretett, a gazdagok iránt részvéttel volt, a szegényekért azonban minden lehetőt megpróbált.
Elhasznált szervezete, szívbaja idő előtt elnyűtte, a kényszerű pihenés sem használt, érezte halála közeledtét. Páduában szeretett volna meghalni, menni már nem tudott, a sietség miatt az utolsó útszakaszt egy rozzant taligán tette meg. 1231. június 13-án, fiatalon, 36 évesen halt meg Pádua elővárosában, Szent Klára leányainak Arcella nevű kolostorában. A Páduai Maria Maggiore-templomban temették el. Már életében szentként ("Il Santo") tisztelték. IX. Gergely pápa már 1232 májusában szentté avatta. 1263-ban átvitték az ő tiszteletére emelt hatalmas bazilikába. Ekkor felnyitották koporsóját, és testét elporladva, de nyelvét épségben találták. 1946. január 16-án XII. Piusz pápa Szent Antalt egyháztanítóvá tette. IV. Béla 1253-as házioltára (a diptichon) az Árpád-ház szentjei közt együtt ábrázolja Szent Ferencet és Szent Antalt, mivel a király testvére, Erzsébet szinte egyszerre lett szentté avatva Ferenccel és Antallal. XIII. Leó pápa Szent Antalt a világ szentjének nevezte. 1946-ban XII. Piusz pápa az egyházdoktorok közé iktatta. Temetése napját, a keddi napot tisztelői azóta is Szent Antal tiszteletére szentelik. A koldusok pártfogója, de közbenjárását szokás kérni elveszett tárgyak megtalálásáért és mindennapi bajokban is. Az utasok, szobrászok, agyagmunkások és porcelánkészítők védőszentje.
ÁRPÁD-HÁZI BOLDOG JOLÁN (JOLÁNTA) 1238 körül, a tatárjárás előtt született. Szülei voltak IV. Béla királyunk és Laszkarisz Mária konstantinápolyi hercegnő. Testvérei híres szentek voltak Boldog Kinga, Boldog Konstancia és Szent Margit. Szentek voltak a távolabbi rokonságában is. A tatárjárás izgalmai közepett ő is menekült szüleivel. Öt éves korában Boldog Kinga gondozásába került, aki a lengyel Szemérmes Boleszláv királynak volt a felesége. A kis Jolánnak Kinga anyja helyett anyja és példaképe lett. Sokat mesélt a kislánynak szentéletű rokonairól. 1256-ban Jolán is házasságot kötött, férje Jámbor Boleszláv fejedelem, a kaliszi és gnieznói herceg. Három lányuk született, Hedvig, Erzsébet és Anna. Férjét útjain szerette kísérni, mindenütt a szegények gondjainak enyhítésén fáradozott, Gondozta az árvákat, betegeket. Nem feledkezett meg magyar és lengyel hazájáért önmegtagadásokat és vezekléseket vállalni. Két klarissza kolostort alapított a ferences eszmény hatása nyomán. Soha nem erőszakolta akaratát férjére, szerényen csodálta férjében az Úr Jézus képmását. Férje is nagy szeretettel fordult feléje. Jolán tartózkodó bölcsességével, meleg szeretetével és sok imájával egyházának is nagyon sok jót tett. Férje háborús utazásait mindég fokozott imával segítette. 1279-ben meghalt férje, ekkor belépett a sandeczi klarissza kolostorba, ahol akkor már Boldog Kinga várta. Vagyonát szétosztotta az egyház és rokonai közt. Később, Kinga halála után a gnieznói kolostor főnöknője lett. Ebben a kolostorban egyik lánya is klarissza szerzetes volt. Jellemző volt Jolánra a ferences szegénység, egyszerűség, és az Üdvözítő szenvedéséről való elmélkedés.
1298. június 11-én halt meg, sírja a gnieznói kolostor kápolnájában zarándokhely. 1631-ben megindították boldoggá avatását, és XII. Leó pápa avatta boldoggá 1827-ben.
Példája: A ferences szegénység követői a pénz rabságára mondanak nemet.
Az évközi tizenegyedik vasárnapon egy olyan evangéliumi perikópa hangzik fel, amely az évszázadok alatt sok festőművészt megihletett már. A Jézus lábát könnyeivel mosó, olajjal illatosító, hajával törlő bűnös nő alakja több vásznon is visszaköszön. Bizonnyal a művész megérezte, hogy az ő alakjában a megragadhatatlant ábrázolhatja: a szeretetet, amely teljesen elégeti az embert, s ebben az égésben mindent megtisztít benne. A szeretet lángja által ég el a salak, s ami e lenyűgöző tett után marad, az a színarany. A szív, a hit, a szeretet aranya. Mégis, az emberi kategóriák, ítéletek, gondolatok világa oly nehezen ragadja meg az érzésekben lejátszódó csodálatos folyamatot. Ott áll a házigazda, aki járatos az Írás könyveiben, s mégsem az asszony szeretetét látja meg, hanem a vallásos előírásokat , miszerint ha valakit egy tisztátalan személy érint – márpedig a bűnös nő ilyen volt –, akkor az maga is tisztátalanná válik. Egy prófétának pedig illenék egyfelől ismerni ezt a törvényt, másfelől illenék Istentől kapott ereje révén belelátnia az emberek szívébe. Ekkor Jézus valami hallatlan dologról tesz tanúbizonyságot. Azt bizonyítja be, hogy aki úgy véli, látja az embert a felszín mögött is – vagyis hogy ez az asszony bűnös és tisztátalan –, az valójában csak a felszínt nézi. Ő azonban belát e felszín mögé, s ott meglátja az elesettséget, az emberi méltóság elvesztését és azt a gonosz és kétértelmű helyzetet, amelyben ez a nő élt. Hiszen ő minden nap hordozta a pecsétet, miszerint bűnös; ugyanakkor azok a férfiak, akik őt bűnössé tették, mindezt titokban tették. A világ hazugsága és kétarcúsága ez. Az asszony bűne csak a látható valóság, ám az őt elítélők, megítélők, megbélyegzők létezésük legelejtettebb mélyében hordják bűneiket, amelyek talán még borzalmasabbak az asszonyénál.
Jézus ezen maszkok, álarcok és díszletek mögé lát be, ezek mögött érez rá a valódi emberre, minden szorongásával, keresésével, félelmével és reményével. Ezáltal beteljesíti az ószövetségi szavakat, amelyeket az Úr mond Sámuelnek, amikor ő Izrael leendő királyát Jessze fiai között keresve azok termetét, szépségét vizsgálja: „Ne a külsejét és magas termetét nézd, mert hisz elvetettem. Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” (1 Sám 16,7) Ezen a ponton tárul fel az evangélium reményt adó és nyugtalanító tanítása, amelyben kiderül, hogy a bűnös nő szíve szebb, mint a minden vallási előírást megtartó házigazdáé. Hogy mennyire reményadó ez, érezzük, hisz azt üzeni, hogy Isten előtt nincs végleg elveszett, végleg elbukott ember, őelőtte, az Ő ereje által az embernek mindig van egy új esélye a Megváltásba kapaszkodva. Ám ez egyszersmind nyugtalanító tanítás is, hiszen azt közli velünk, hogy semmilyen formalizmus és törvénytisztelet nem garancia arra, hogy Isten kedvében járunk, és hogy a helyes úton vagyunk. Aki a vallási magabiztosság bírói székében ülve oly könnyedén osztogatja az ítéleteket, ki az igaz ember, s ki a bűnös, ki a jó keresztény s ki nem az, aki addig jut magabiztosságában, hogy már azt is meg tudja mondani, hogy kinek nincs semmi keresnivalója a templomban, az Úr színe előtt, nos az valójában ezen evangélium hallatán kell, hogy nyugtalankodjon. Emlékezzünk csak a mellét verő írástudó és a bűnbánó, alázatos vámos esetére a jeruzsálemi Templomban!
Az ember útja és reménye tehát csakis a szeretetben áll. „Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett.” Ez az, ami számítani fog, ez az, ami a törekvésnek lendületet, a hűségnek elevenséget, a vallásosságnak erőt és hitelt kölcsönöz. Ám végül megajándékoz a legtöbbel: mihelyst képes vagyok a bűnös nő néma alázatával szolgálóan szeretni, azonnal megtapasztalom Isten irántam mutatott szeretetét. Az asszony szomjazta a bocsánatot – Krisztus pedig az ő könnyeit. A bűnös nő olajjal illatosította Jézus lábát – ő pedig a Szentlélek általi megbocsátás kenetével feloldotta őt. Az asszony hajával szárította a Mester lábát – ő pedig az asszony könnyeit szárította gyöngéd és irgalmas szeretetével.
Szent Ágoston a saját életében tapasztalta meg mindezt. Saját élete tapasztalatáról így vall nekünk:
Jézus e szavakkal küldte a nép közé apostolait: „Menjetek, és hirdessétek, hogy közel van a mennyek országa! Gyógyítsatok betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, és űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok! Ne legyen övetekben se arany, se ezüst, se rézpénz! Ne vigyetek magatokkal úti tarisznyát, se két ruhát, se sarut, se botot! Méltó ugyanis a munkás a kenyerére. Ha egy városba vagy faluba érkeztek, érdeklődjetek, hogy ki az, aki méltó arra, hogy nála maradjatok, amíg csak el nem távoztok! Amikor pedig beléptek a házba, köszöntsétek a ház népét. Ha érdemes rá a ház, akkor a békétek rászáll; ha pedig érdemtelen, akkor békétek visszaszáll rátok.”
Mt 10,7-13
Elmélkedés:
Az Apostolok Cselekedeteiből ismert számunkra, hogy a ma ünnepelt Szent Barnabás eredeti neve József volt, akit az apostolok neveztek el Barnabásnak. Ciprus szigetéről származó, zsidó vallású ember ő, aki az elsők között csatlakozott a keresztényekhez azt követően, hogy eladta földjét, s annak árát a szegények segítésére szánt adományként az apostoloknak adta (vö. ApCsel 4,36). Miként a Saulból lett Szent Pál, ugyanúgy a Józsefből lett Barnabás sem tartozott a tizenkét apostol közé, mégis az Egyház hagyománya szerint mindkettőjüket apostolnak nevezzük, mert a pogányok között végzett hittérítő tevékenységükkel kiérdemelték ezt a címet. Barnabást arra indította a nagylelkűség, hogy ne csupán vagyonát adja oda, hanem egész életét az evangélium hirdetésének szentelje, így lett Pál apostol munkatársa a pogányok között végzett misszióban. Az evangélium hirdetése nem szórakozás, hanem Istentől kapott feladat, hivatás, amit hűséggel, teljes odaadással kell teljesíteni. Krisztus halálát és mennybemenetelét követően az első években az apostolok buzgósága adott lendületet az Egyház életének és terjedésének. E buzgóságot a Szentlélek élesztette fel és újította meg bennük. Ehhez hasonlóan napjainkban sem lehet más az Egyház újjászületésének a forrása, mint az, hogy apostoli lelkesedéssel, buzgalommal, és a Szentlélek erejével terjesztjük Jézus tanítását és örömhírét. A Hit éve jó alkalom számunkra arra, hogy felélesszük magunkban az apostolkodás lelkületét és a hit terjesztésének szolgálatában magunk is munkatársai legyünk azoknak, akik erre szentelik életüket.
Imádság:
Uram, Jézus! Körülöttem a romlás, a pusztulás sokféle jelét látom. Önmagukat pusztító embereket és saját világukat pusztító, élhetetlenné tevő embereket. És te engem nevezel a föld sójának, a világ sójának és a romlást megállító sónak. Tudom, hogy ebben a világban kell élnem, de hozzád tartozva, hogy a te örömhíred, a te tanításod, a te igazságod jó ízét adhassam a világnak. Éljen bennem a krisztusi íz: az öröm és a jóakarat.
Június 13. CSÜTÖRTÖK
Páduai Szent Antal áldozópap és egyháztanító
Páduai Szent Antal áldozópap és egyháztanító
PÁDUAI SZENT ANTAL 1195-ben született Lisszabonban, Portugália fővárosában. A Ferdinánd nevet kapta a keresztségben. Apja előkelő lovag volt, anyja pedig igen jámbor nő. Iskoláit a helyi káptalani iskolában kezdte meg, koraérett, világos eszű és erős akaratú volt. Mint ifjú diadalmasan uralkodott minden szenvedélyén. 15 évesen már ágoston-rendi kanonok, majd pappá szentelése után ferences szerzetes lett. 1220 nyarán ugyanis Marokkóból Koimbrába hozták öt ferences vértanú földi maradványait. A látvány indította őt a szegénységre, és ébresztette fel vágyát a mártíromság iránt. Afrikában szeretett volna misszionárius lenni. Remete Szent Antal nevét vette fel. Tudatosan elnyomta tudományos ambícióit is, pedig nagyon ismerte a Szentírást, ezt a tudását azonban évekig titkolta. Afrikába indult, de betegen szállt partra. Kissé felerősödve haza akart térni, ám egy vihar Szicilia partjára sodorta. Itt értesült rendje 1221-es egyetemes káptalanjáról, így Assisibe indult. Innen remeteségbe vezényelték. Tanultságát alázatosságból most is sikerült eltitkolnia. Amikor parancsra helyettesítenie kellett egy szónokot, a rögtönzött szentbeszéd mindenkit ámulatba ejtett. Tudatlannak nézték eddig, de most tanújelét adta nagy, alapos és széleskörű ismereteinek, csodás hatású szónoki képességének. Franciaországban és Itáliában volt vándorprédikátor. Az eretnekek térítésében nagyon eredményes volt. Elsőként tanította rendjében rendtársait hittudományra. Még a romagnai rendtartomány főnökségét is rábízták. Pár év után sikerült ettől a megbízatástól megszabadulnia. Ettől kezdve Páduában apostolkodott egészen haláláig. Tömegek hallgatták, főpapok, kereskedők, még álruhás banditák is, főképp azonban az egyszerű emberek. Antal mindenkit szeretett, a gazdagok iránt részvéttel volt, a szegényekért azonban minden lehetőt megpróbált.
Elhasznált szervezete, szívbaja idő előtt elnyűtte, a kényszerű pihenés sem használt, érezte halála közeledtét. Páduában szeretett volna meghalni, menni már nem tudott, a sietség miatt az utolsó útszakaszt egy rozzant taligán tette meg. 1231. június 13-án, fiatalon, 36 évesen halt meg Pádua elővárosában, Szent Klára leányainak Arcella nevű kolostorában. A Páduai Maria Maggiore-templomban temették el. Már életében szentként ("Il Santo") tisztelték. IX. Gergely pápa már 1232 májusában szentté avatta. 1263-ban átvitték az ő tiszteletére emelt hatalmas bazilikába. Ekkor felnyitották koporsóját, és testét elporladva, de nyelvét épségben találták. 1946. január 16-án XII. Piusz pápa Szent Antalt egyháztanítóvá tette. IV. Béla 1253-as házioltára (a diptichon) az Árpád-ház szentjei közt együtt ábrázolja Szent Ferencet és Szent Antalt, mivel a király testvére, Erzsébet szinte egyszerre lett szentté avatva Ferenccel és Antallal. XIII. Leó pápa Szent Antalt a világ szentjének nevezte. 1946-ban XII. Piusz pápa az egyházdoktorok közé iktatta. Temetése napját, a keddi napot tisztelői azóta is Szent Antal tiszteletére szentelik. A koldusok pártfogója, de közbenjárását szokás kérni elveszett tárgyak megtalálásáért és mindennapi bajokban is. Az utasok, szobrászok, agyagmunkások és porcelánkészítők védőszentje.
Június 15. SZOMBAT – Árpád-házi Boldog Jolán
ÁRPÁD-HÁZI BOLDOG JOLÁN (JOLÁNTA) 1238 körül, a tatárjárás előtt született. Szülei voltak IV. Béla királyunk és Laszkarisz Mária konstantinápolyi hercegnő. Testvérei híres szentek voltak Boldog Kinga, Boldog Konstancia és Szent Margit. Szentek voltak a távolabbi rokonságában is. A tatárjárás izgalmai közepett ő is menekült szüleivel. Öt éves korában Boldog Kinga gondozásába került, aki a lengyel Szemérmes Boleszláv királynak volt a felesége. A kis Jolánnak Kinga anyja helyett anyja és példaképe lett. Sokat mesélt a kislánynak szentéletű rokonairól. 1256-ban Jolán is házasságot kötött, férje Jámbor Boleszláv fejedelem, a kaliszi és gnieznói herceg. Három lányuk született, Hedvig, Erzsébet és Anna. Férjét útjain szerette kísérni, mindenütt a szegények gondjainak enyhítésén fáradozott, Gondozta az árvákat, betegeket. Nem feledkezett meg magyar és lengyel hazájáért önmegtagadásokat és vezekléseket vállalni. Két klarissza kolostort alapított a ferences eszmény hatása nyomán. Soha nem erőszakolta akaratát férjére, szerényen csodálta férjében az Úr Jézus képmását. Férje is nagy szeretettel fordult feléje. Jolán tartózkodó bölcsességével, meleg szeretetével és sok imájával egyházának is nagyon sok jót tett. Férje háborús utazásait mindég fokozott imával segítette. 1279-ben meghalt férje, ekkor belépett a sandeczi klarissza kolostorba, ahol akkor már Boldog Kinga várta. Vagyonát szétosztotta az egyház és rokonai közt. Később, Kinga halála után a gnieznói kolostor főnöknője lett. Ebben a kolostorban egyik lánya is klarissza szerzetes volt. Jellemző volt Jolánra a ferences szegénység, egyszerűség, és az Üdvözítő szenvedéséről való elmélkedés.
1298. június 11-én halt meg, sírja a gnieznói kolostor kápolnájában zarándokhely. 1631-ben megindították boldoggá avatását, és XII. Leó pápa avatta boldoggá 1827-ben.
Példája: A ferences szegénység követői a pénz rabságára mondanak nemet.
Június 16. ÉVKÖZI 11. VASÁRNAP
Az évközi tizenegyedik vasárnapon egy olyan evangéliumi perikópa hangzik fel, amely az évszázadok alatt sok festőművészt megihletett már. A Jézus lábát könnyeivel mosó, olajjal illatosító, hajával törlő bűnös nő alakja több vásznon is visszaköszön. Bizonnyal a művész megérezte, hogy az ő alakjában a megragadhatatlant ábrázolhatja: a szeretetet, amely teljesen elégeti az embert, s ebben az égésben mindent megtisztít benne. A szeretet lángja által ég el a salak, s ami e lenyűgöző tett után marad, az a színarany. A szív, a hit, a szeretet aranya. Mégis, az emberi kategóriák, ítéletek, gondolatok világa oly nehezen ragadja meg az érzésekben lejátszódó csodálatos folyamatot. Ott áll a házigazda, aki járatos az Írás könyveiben, s mégsem az asszony szeretetét látja meg, hanem a vallásos előírásokat , miszerint ha valakit egy tisztátalan személy érint – márpedig a bűnös nő ilyen volt –, akkor az maga is tisztátalanná válik. Egy prófétának pedig illenék egyfelől ismerni ezt a törvényt, másfelől illenék Istentől kapott ereje révén belelátnia az emberek szívébe. Ekkor Jézus valami hallatlan dologról tesz tanúbizonyságot. Azt bizonyítja be, hogy aki úgy véli, látja az embert a felszín mögött is – vagyis hogy ez az asszony bűnös és tisztátalan –, az valójában csak a felszínt nézi. Ő azonban belát e felszín mögé, s ott meglátja az elesettséget, az emberi méltóság elvesztését és azt a gonosz és kétértelmű helyzetet, amelyben ez a nő élt. Hiszen ő minden nap hordozta a pecsétet, miszerint bűnös; ugyanakkor azok a férfiak, akik őt bűnössé tették, mindezt titokban tették. A világ hazugsága és kétarcúsága ez. Az asszony bűne csak a látható valóság, ám az őt elítélők, megítélők, megbélyegzők létezésük legelejtettebb mélyében hordják bűneiket, amelyek talán még borzalmasabbak az asszonyénál.
Jézus ezen maszkok, álarcok és díszletek mögé lát be, ezek mögött érez rá a valódi emberre, minden szorongásával, keresésével, félelmével és reményével. Ezáltal beteljesíti az ószövetségi szavakat, amelyeket az Úr mond Sámuelnek, amikor ő Izrael leendő királyát Jessze fiai között keresve azok termetét, szépségét vizsgálja: „Ne a külsejét és magas termetét nézd, mert hisz elvetettem. Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” (1 Sám 16,7) Ezen a ponton tárul fel az evangélium reményt adó és nyugtalanító tanítása, amelyben kiderül, hogy a bűnös nő szíve szebb, mint a minden vallási előírást megtartó házigazdáé. Hogy mennyire reményadó ez, érezzük, hisz azt üzeni, hogy Isten előtt nincs végleg elveszett, végleg elbukott ember, őelőtte, az Ő ereje által az embernek mindig van egy új esélye a Megváltásba kapaszkodva. Ám ez egyszersmind nyugtalanító tanítás is, hiszen azt közli velünk, hogy semmilyen formalizmus és törvénytisztelet nem garancia arra, hogy Isten kedvében járunk, és hogy a helyes úton vagyunk. Aki a vallási magabiztosság bírói székében ülve oly könnyedén osztogatja az ítéleteket, ki az igaz ember, s ki a bűnös, ki a jó keresztény s ki nem az, aki addig jut magabiztosságában, hogy már azt is meg tudja mondani, hogy kinek nincs semmi keresnivalója a templomban, az Úr színe előtt, nos az valójában ezen evangélium hallatán kell, hogy nyugtalankodjon. Emlékezzünk csak a mellét verő írástudó és a bűnbánó, alázatos vámos esetére a jeruzsálemi Templomban!
Az ember útja és reménye tehát csakis a szeretetben áll. „Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett.” Ez az, ami számítani fog, ez az, ami a törekvésnek lendületet, a hűségnek elevenséget, a vallásosságnak erőt és hitelt kölcsönöz. Ám végül megajándékoz a legtöbbel: mihelyst képes vagyok a bűnös nő néma alázatával szolgálóan szeretni, azonnal megtapasztalom Isten irántam mutatott szeretetét. Az asszony szomjazta a bocsánatot – Krisztus pedig az ő könnyeit. A bűnös nő olajjal illatosította Jézus lábát – ő pedig a Szentlélek általi megbocsátás kenetével feloldotta őt. Az asszony hajával szárította a Mester lábát – ő pedig az asszony könnyeit szárította gyöngéd és irgalmas szeretetével.
Szent Ágoston a saját életében tapasztalta meg mindezt. Saját élete tapasztalatáról így vall nekünk:
„Hogy futnak, hogy menekülnek előled a nyugtalan bűnösök! Hiába! Látod őket, hisz' nem menedék szemed elől semmi sötét rejtek.
Pedig csak meg kell fordulniok: máris ott vagy a bűnvalló szívben, a nehéz vándorlás után kebleden síró szívben, és mily szívesen letörlöd könnyeiket.
Aztán még több könnyük ömlik, de sírásuk már öröm lesz, mert Te Uram, Te teremtőjük vigasztalod őket.”
Pedig csak meg kell fordulniok: máris ott vagy a bűnvalló szívben, a nehéz vándorlás után kebleden síró szívben, és mily szívesen letörlöd könnyeiket.
Aztán még több könnyük ömlik, de sírásuk már öröm lesz, mert Te Uram, Te teremtőjük vigasztalod őket.”
Június 10.
Krisztus Szent Teste és Vére - Úrnapja
Krisztus Szent Teste és Vére - Úrnapja
Vasárnap Úrnapja, azaz Krisztus Szentséges Testének és Vérének ünnepét tartjuk. A húsvéti időszakot megelőzte a nagyböjt, mely igen gazdag lelki felkészülést kínált számunkra, hogy méltó módon ünnepeljük a húsvétot. Azután, a húsvéti időben hitünk dolgairól és mélységeiről elmélkedtünk. Mennybemenetel, pünkösd, Szentháromság vasárnapja mind olyan teológiai mélységeket tartalmaznak, amit nem lehet kimeríteni emberi ésszel és gondolkodással. Az Istenre figyelő ember viszont megérzi és megérti Őt, hiszen jeleket adott nekünk, és közöttünk is maradt. Jézus Krisztus elküldte az Atya közénk, felvette az emberi testet. Halála előtt viszont megalapította az Eucharisztiát, és az új szövetséget a keresztfán vérével megpecsételte. Istent valóságosan megtapasztaljuk, hiszen jelenléte Jézus Krisztusban érzékelhető, aki az Eucharisztiában adja önmagát. Ez a lelki táplálék nélkülözhetetlen, hiszen ebben tárult fel Isten végtelen irgalma és szeretete.
Úrnapja is egy igen gazdag ünnep. Nem csak olvasmányaiban és énekeiben, hanem például a szekvenciában, vagy abban a mély gondolatban, hogy Jézus Krisztus a színek (kenyér és bor) alatt valóságosan jelen van.
Így szól a körmenet első állomásának verzikulusa. Jézus Krisztus igazán, lényegileg jelen van a kenyér és a bor külső színe alatt. Jézus egy látomásban adta tudtul Lüttichi Szent Juliannának kívánságát, hogy ezt a titkot egyházi ünnepel is dicsőítsék. IV. Orbán pápa 1264-ben rendelte el az ünnepet, és az ő megbízásából írta Aquinói Szent Tamás az ünnep liturgikus szövegeit és a szekvenciát. Ő írta a híres "Adoro te devote" himnuszt is az Oltáriszentségről.
Az Oltáriszentség alapítása nagycsütörtökön történt, amikor Jézus tanítványaival együtt összegyűlt, hogy megünnepelje a húsvétot a zsidó rítus szerint. Az Oltáriszentség isteni életünket táplálja, és jobban kapcsol minket Krisztushoz, a Főhöz. Nem tudjuk felfogni, hogyan is lehet az, hogy Jézus önmagát adja eledelül.
Boldog John Henry Newman angol bíboros szerint szellemi jelenlétről van szó. "Nem mintha... nem lenne a valóságban jelen, hanem csak azt fejezzük ki általa, hogy sem nem láthatjuk, sem nem hallhatjuk Őt jelenlétében, hogy nem közelíthető meg, illetőleg nem állapítható meg valamilyen érzék által, hogy nem térben, nem érzékileg van jelen, bár valósággal jelen van." Ez a titok. Nekünk annyit szükséges tudnunk, hogy Jézus biztosított minket jelenlétéről (már a Kafarnaumi beszédben), és a szentáldozás szentségében magunkhoz vesszük.
Krisztus ezt mondja:
"Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az Ő vérét, nem leszen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete vagyon; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem bizonnyal étel, és az én vérem bizonnyal ital."
Newman így zárja elmélkedését:
"Kérjük Őt, hogy vonzzon minket magához és adjon hitet nekünk. Ha titkait nagyon nehezeknek érezzük a számunkra és kételyt támasztanak bennünk, kérjük Őt az alázatosság és szeretet adományáért. Azok, akik szeretnek és alázatosak, meg fogják azokat érteni. Érzékies lelkületűek nem vágyódnak utána s a dölyfös szelleműek megütköznek rajtuk. De a szeretet vágyódik utána és az alázatosság bizonyítottnak veszi. ... Kérjük Őt, hogy töltsön el komoly sóvárgással Utána, hogy szomjúhozzuk jelenlétét, hogy nyugtalanul keressük Őt s örüljünk, ha halljuk, hogy megtalálható még most is az érzékelhető dolgok leple alatt és töltsön el áhítatos bizakodással, hogy meg is találjuk Őt ott. Boldogok valóban, akik nem látnak és hisznek."
"Az Eucharisztia nem csupán a templom terébe és egy zárt közösséghez tartozik. A világnak eucharisztikusnak kell lennie, Isten szőlőtőkéjében kell laknia. Az Úrnapja pedig az Eucharisztia kozmikus ünneplését jelenti, amikor jelképesen kivisszük utcáinkra és tereinkre, hogy a világ az új szőlőtőke termésétől, Jézus Krisztus keresztjének életfája által meggyógyuljon és megbékélést nyerjen."
A körmenet során négy állomás van, mely a négy égtájat jelenti (mint a kozmikus gondolat jele).
Az első állomás könyörgéséből egyértelművé válik, hogy üdvösségünk összefügg az Oltáriszentség tiszteletével. Amint itt a földön tiszteljük az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztust, aképpen nyerünk majd üdvösséget. "...add jelenlétét úgy tisztelnünk a földön, hogy boldog színelátására eljussunk az égbe..." - hangzik a pap imádsága.
Szent Ágostont így beszél az eucharistiáról:
"Senki sem eszi ezt a Testet, ha előtte nem imádta, vétkeznénk, ha nem imádjuk."
Boldog II. János Pál pápa az Ecclesia de Eucharistia enciklikájában nyomatékosan figyelmeztet:
"Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben." Isten akaratának és szeretetének felismerése oda vezethetne, hogy valóban imádattal és hódolattal járulunk a Szentséghez, hiszen ez a találkozás életünk csúcspontja.
Joseph Ratzinger így fogalmazott 1981-ben:
"Már nem emelkedünk fel a szentáldozás eseményének magasztos szintjére, hanem lerántjuk az Úr ajándékát az önrendelkezés és a mindennapiság közönséges szintjére." Ezért szükséges az eucharisztikus (egyben liturgikus) nevelés. A hit átadása térdenállva kezdődik, térdre borulva zajlik, és végül a teljes önátadásban teljesedik be.
Assisi Szent Ferenc amikor meglátott egy templomtornyot, letérdelt és imádta az Eucharisztiában jelen lévő Jézust.
Frederick William Faber (1814-1863) megtérésének egyik jelentős állomása a Lateráni bazilikában volt, amikor látta a hívőket áldozni.
Athanasius Schneider a már idézett "Dominus est" című könyvének végén írja, idézve Fabert: "Mindnyájan letérdeltünk a pápával együtt. Soha nem láttam ennél megindítóbb jelenetet. A bíborosok és prelátusok térden állva, a katonák térden állva, a tarka tömeg térden állva; a fenséges templom pompájának közepén pedig az idős, fehérbe öltözött pápa, alázatosan térdre borulva a mi Urunk magasztos és szentséges Teste előtt: és mindet mélységes csödben zajlott. Micsoda szent látvány volt ez!" (A. Schneider: Dominus est. 75.)
Jézus Krisztus Testének és Vérének anyaga a kenyér és a bor. A borhoz a szőlőtő gondolata is kapcsolódik. Már Kánában hallottuk tőle az új bor gondolatát, de szorosan kapcsolódik az utolsó vacsora gondolatához. A szőlőtő-példabeszédnek "teljességgel eucharisztikus háttere van. Arra a gyümölcsre utal, amelyet Jézus hoz: a kereszten önmagát elajándékozó szeretetére, amely az új pompás borként hozzátartozik Istennek az emberekkel ünnepelt menyegzőjéhez. Arra a gyümölcsre irányítja figyelmünket, amelyet szőlővesszőkként Krisztussal és Krisztus erejében hozhatunk és teremnünk is kell. A gyümölcs, melyet az Úr tőlünk elvár, az a szeretet, amely vele együtt elfogadja a kereszt titkát, önajándékozásában részesedik, és így valódi igazságossággá lesz, amelyet Isten elvár tőlünk, s amely a világot előkészíti Isten országára." (J. Ratzinger, XVI. Benedek: A názáreti Jézus I. 221.)
Ezen a nyomon továbbhaladva a kenyérrel is foglalkoznunk kell. A gondolat visszavezethető az Ószövetségre. A mai ünnep körmenetének első állomásán az evangélium után mondjuk: "A gabona javával táplálta őket. Alleluja. És a sziklából mézzel elégítette ki őket. Alleluja." A zsidó nép számára Mózes adott kenyeret, táplálékot. A szenvedő népnek a kenyér előteremtése is gondot és fáradságot jelentett. Mózes Istennel szemtől szemben beszélt, bár arcát nem láthatta még ő sem. Isten ugyanakkor közölte Mózessel a nevét, és így kapcsolatba lépett az emberekkel. "Főpapi imájában Jézus most azt hangsúlyozza, hogy Isten nevét nyilatkoztatja ki, a Mózes által megkezdett művet ezen a ponton is célba juttatta." - írja XVI. Benedek pápa.
A kenyér, mely "Krisztus jelenlétének hordozója", a passió gondolatát is magában foglalja. "A kenyér feltételezi, hogy a mag a földbe jutott, "elhalt", és hogy ebből a pusztulásból új kalász nőtt ki. A földi kenyér azért lehet Krisztus jelenlétének hordozója, mert maga is önmagában hordozza a passió titkát, önmagában egyesíti a halált és a feltámadást."
Az Eucharisztia Jézus Krisztus szeretetének csodája. Jézus nem tudott többet adni, mint önmagát. Ez a szentség hitünk misztériuma, mondhatni "hitünk tesztje", vagyis hitünk lényegi pontja. A remény misztériuma is: Jézus azt mondja, hogy "aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van". Aki Jézussal táplálkozik, annak lelkében ott marad az örök élet csírája. Nem tűnik el, még a halál pillanatában sem. A szeretet misztériuma is. Ez a szentség jele és példája a szeretetnek. Így kell nekünk is egymást szeretni: önmagunkat adni a felebarátért.
Szűz Mária szerepét is hangsúlyozni kell, hiszen nélküle nem lett volna Eucharisztia sem. Az ő példája nyomán, aki az "eucharisztikus asszony" (vö. II. János Pál: Ecclesia de Eucharistia), kell nekünk is eucharisztikussá válni. Ő hordozta méhében Jézust, aki a hússá lett örök Ige (Logosz). Mi a szentáldozásban vesszük magunkhoz, és így egyesülünk vele. Ez a felfoghatatlan misztérium késztet minket mindig az imádatra és az alázatra, melyeknek igazi gyümölcse lesz a szeretet. Legyen Úrnapja életünk egyik alappillére, hogy a szentáldozásban Jézussal egyesülve és őt imádva megteremjük a szeretet gyümölcsét.
Úrnapja is egy igen gazdag ünnep. Nem csak olvasmányaiban és énekeiben, hanem például a szekvenciában, vagy abban a mély gondolatban, hogy Jézus Krisztus a színek (kenyér és bor) alatt valóságosan jelen van.
"Krisztus Királyt, Urunkat, aki jelen van a kenyér színe alatt.
Jöjjetek, imádjuk!"
Jöjjetek, imádjuk!"
Így szól a körmenet első állomásának verzikulusa. Jézus Krisztus igazán, lényegileg jelen van a kenyér és a bor külső színe alatt. Jézus egy látomásban adta tudtul Lüttichi Szent Juliannának kívánságát, hogy ezt a titkot egyházi ünnepel is dicsőítsék. IV. Orbán pápa 1264-ben rendelte el az ünnepet, és az ő megbízásából írta Aquinói Szent Tamás az ünnep liturgikus szövegeit és a szekvenciát. Ő írta a híres "Adoro te devote" himnuszt is az Oltáriszentségről.
Az Oltáriszentség alapítása nagycsütörtökön történt, amikor Jézus tanítványaival együtt összegyűlt, hogy megünnepelje a húsvétot a zsidó rítus szerint. Az Oltáriszentség isteni életünket táplálja, és jobban kapcsol minket Krisztushoz, a Főhöz. Nem tudjuk felfogni, hogyan is lehet az, hogy Jézus önmagát adja eledelül.
"Ez a mennyből alászálló kenyér, hogy aki abból eszik, meg ne haljon."
Boldog John Henry Newman angol bíboros szerint szellemi jelenlétről van szó. "Nem mintha... nem lenne a valóságban jelen, hanem csak azt fejezzük ki általa, hogy sem nem láthatjuk, sem nem hallhatjuk Őt jelenlétében, hogy nem közelíthető meg, illetőleg nem állapítható meg valamilyen érzék által, hogy nem térben, nem érzékileg van jelen, bár valósággal jelen van." Ez a titok. Nekünk annyit szükséges tudnunk, hogy Jézus biztosított minket jelenlétéről (már a Kafarnaumi beszédben), és a szentáldozás szentségében magunkhoz vesszük.
Krisztus ezt mondja:
"Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az Ő vérét, nem leszen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete vagyon; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem bizonnyal étel, és az én vérem bizonnyal ital."
Newman így zárja elmélkedését:
"Kérjük Őt, hogy vonzzon minket magához és adjon hitet nekünk. Ha titkait nagyon nehezeknek érezzük a számunkra és kételyt támasztanak bennünk, kérjük Őt az alázatosság és szeretet adományáért. Azok, akik szeretnek és alázatosak, meg fogják azokat érteni. Érzékies lelkületűek nem vágyódnak utána s a dölyfös szelleműek megütköznek rajtuk. De a szeretet vágyódik utána és az alázatosság bizonyítottnak veszi. ... Kérjük Őt, hogy töltsön el komoly sóvárgással Utána, hogy szomjúhozzuk jelenlétét, hogy nyugtalanul keressük Őt s örüljünk, ha halljuk, hogy megtalálható még most is az érzékelhető dolgok leple alatt és töltsön el áhítatos bizakodással, hogy meg is találjuk Őt ott. Boldogok valóban, akik nem látnak és hisznek."
"Az Eucharisztia nem csupán a templom terébe és egy zárt közösséghez tartozik. A világnak eucharisztikusnak kell lennie, Isten szőlőtőkéjében kell laknia. Az Úrnapja pedig az Eucharisztia kozmikus ünneplését jelenti, amikor jelképesen kivisszük utcáinkra és tereinkre, hogy a világ az új szőlőtőke termésétől, Jézus Krisztus keresztjének életfája által meggyógyuljon és megbékélést nyerjen."
(Joseph Ratzinger: A remény forrásai. 96.)
A körmenet során négy állomás van, mely a négy égtájat jelenti (mint a kozmikus gondolat jele).
Az első állomás könyörgéséből egyértelművé válik, hogy üdvösségünk összefügg az Oltáriszentség tiszteletével. Amint itt a földön tiszteljük az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztust, aképpen nyerünk majd üdvösséget. "...add jelenlétét úgy tisztelnünk a földön, hogy boldog színelátására eljussunk az égbe..." - hangzik a pap imádsága.
Szent Ágostont így beszél az eucharistiáról:
"Senki sem eszi ezt a Testet, ha előtte nem imádta, vétkeznénk, ha nem imádjuk."
Boldog II. János Pál pápa az Ecclesia de Eucharistia enciklikájában nyomatékosan figyelmeztet:
"Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben." Isten akaratának és szeretetének felismerése oda vezethetne, hogy valóban imádattal és hódolattal járulunk a Szentséghez, hiszen ez a találkozás életünk csúcspontja.
Joseph Ratzinger így fogalmazott 1981-ben:
"Már nem emelkedünk fel a szentáldozás eseményének magasztos szintjére, hanem lerántjuk az Úr ajándékát az önrendelkezés és a mindennapiság közönséges szintjére." Ezért szükséges az eucharisztikus (egyben liturgikus) nevelés. A hit átadása térdenállva kezdődik, térdre borulva zajlik, és végül a teljes önátadásban teljesedik be.
Assisi Szent Ferenc amikor meglátott egy templomtornyot, letérdelt és imádta az Eucharisztiában jelen lévő Jézust.
Frederick William Faber (1814-1863) megtérésének egyik jelentős állomása a Lateráni bazilikában volt, amikor látta a hívőket áldozni.
Athanasius Schneider a már idézett "Dominus est" című könyvének végén írja, idézve Fabert: "Mindnyájan letérdeltünk a pápával együtt. Soha nem láttam ennél megindítóbb jelenetet. A bíborosok és prelátusok térden állva, a katonák térden állva, a tarka tömeg térden állva; a fenséges templom pompájának közepén pedig az idős, fehérbe öltözött pápa, alázatosan térdre borulva a mi Urunk magasztos és szentséges Teste előtt: és mindet mélységes csödben zajlott. Micsoda szent látvány volt ez!" (A. Schneider: Dominus est. 75.)
Jézus Krisztus Testének és Vérének anyaga a kenyér és a bor. A borhoz a szőlőtő gondolata is kapcsolódik. Már Kánában hallottuk tőle az új bor gondolatát, de szorosan kapcsolódik az utolsó vacsora gondolatához. A szőlőtő-példabeszédnek "teljességgel eucharisztikus háttere van. Arra a gyümölcsre utal, amelyet Jézus hoz: a kereszten önmagát elajándékozó szeretetére, amely az új pompás borként hozzátartozik Istennek az emberekkel ünnepelt menyegzőjéhez. Arra a gyümölcsre irányítja figyelmünket, amelyet szőlővesszőkként Krisztussal és Krisztus erejében hozhatunk és teremnünk is kell. A gyümölcs, melyet az Úr tőlünk elvár, az a szeretet, amely vele együtt elfogadja a kereszt titkát, önajándékozásában részesedik, és így valódi igazságossággá lesz, amelyet Isten elvár tőlünk, s amely a világot előkészíti Isten országára." (J. Ratzinger, XVI. Benedek: A názáreti Jézus I. 221.)
Ezen a nyomon továbbhaladva a kenyérrel is foglalkoznunk kell. A gondolat visszavezethető az Ószövetségre. A mai ünnep körmenetének első állomásán az evangélium után mondjuk: "A gabona javával táplálta őket. Alleluja. És a sziklából mézzel elégítette ki őket. Alleluja." A zsidó nép számára Mózes adott kenyeret, táplálékot. A szenvedő népnek a kenyér előteremtése is gondot és fáradságot jelentett. Mózes Istennel szemtől szemben beszélt, bár arcát nem láthatta még ő sem. Isten ugyanakkor közölte Mózessel a nevét, és így kapcsolatba lépett az emberekkel. "Főpapi imájában Jézus most azt hangsúlyozza, hogy Isten nevét nyilatkoztatja ki, a Mózes által megkezdett művet ezen a ponton is célba juttatta." - írja XVI. Benedek pápa.
A kenyér, mely "Krisztus jelenlétének hordozója", a passió gondolatát is magában foglalja. "A kenyér feltételezi, hogy a mag a földbe jutott, "elhalt", és hogy ebből a pusztulásból új kalász nőtt ki. A földi kenyér azért lehet Krisztus jelenlétének hordozója, mert maga is önmagában hordozza a passió titkát, önmagában egyesíti a halált és a feltámadást."
Az Eucharisztia Jézus Krisztus szeretetének csodája. Jézus nem tudott többet adni, mint önmagát. Ez a szentség hitünk misztériuma, mondhatni "hitünk tesztje", vagyis hitünk lényegi pontja. A remény misztériuma is: Jézus azt mondja, hogy "aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van". Aki Jézussal táplálkozik, annak lelkében ott marad az örök élet csírája. Nem tűnik el, még a halál pillanatában sem. A szeretet misztériuma is. Ez a szentség jele és példája a szeretetnek. Így kell nekünk is egymást szeretni: önmagunkat adni a felebarátért.
Szűz Mária szerepét is hangsúlyozni kell, hiszen nélküle nem lett volna Eucharisztia sem. Az ő példája nyomán, aki az "eucharisztikus asszony" (vö. II. János Pál: Ecclesia de Eucharistia), kell nekünk is eucharisztikussá válni. Ő hordozta méhében Jézust, aki a hússá lett örök Ige (Logosz). Mi a szentáldozásban vesszük magunkhoz, és így egyesülünk vele. Ez a felfoghatatlan misztérium késztet minket mindig az imádatra és az alázatra, melyeknek igazi gyümölcse lesz a szeretet. Legyen Úrnapja életünk egyik alappillére, hogy a szentáldozásban Jézussal egyesülve és őt imádva megteremjük a szeretet gyümölcsét.
Június 11. HÉTFŐ – Szent Barnabás apostol
SZENT BARNABÁS-ról keveset tudunk, noha az Újszövetségben viszonylag sok szó esik róla.. Az első, amit Barnabásról hallunk, hogy szántóföldjét eladta és annak árát az apostolokhoz vitte az egyházközség szegényeinek szánt adományként. „Derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel” olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiben, ahogy azt is, hogy „József, a ciprusi származású levita, akit az apostolok Barnabásnak neveztek el, ami azt jelenti, hogy a vigasztalás fia”. Barnabás segítőkészséggel közeledett Pálhoz, az egykori keresztényüldözőhöz, megtérése után támogatta munkája megkezdésében. Barnabás Pállal és Márkkal indult az első missziós útra, Ciprusra, Barnabás hazájába, azután Kisázsiába – de mindig pogánylakta vidékre. Barnabás a pogányok között missziós tevékenységet folytatott, így ők is az Egyház teljes jogú tagjai lettek, hiszen a megváltás az egész világra kiterjed, nem köthető feltételekhez. Pál és Barnabás fölvette az Egyházba a pogányokat, de nem kényszerítették rájuk az ószövetségi törvényeket.
Szent Barnabás apostol ünnepét a bizánci és a szír egyház június 11-én üli. Róma a 11. században fogadta be az ünnepet.
Szent Barnabás apostol ünnepét a bizánci és a szír egyház június 11-én üli. Róma a 11. században fogadta be az ünnepet.
Forrás: Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség
Június 13. SZERDA
Páduai Szent Antal áldozópap és egyháztanító
Páduai Szent Antal áldozópap és egyháztanító
PÁDUAI SZENT ANTAL 1195-ben született Lisszabonban, Portugália fővárosában. A Ferdinánd nevet kapta a keresztségben. Apja előkelő lovag volt, anyja pedig igen jámbor nő. Iskoláit a helyi káptalani iskolában kezdte meg, koraérett, világos eszű és erős akaratú volt. Mint ifjú diadalmasan uralkodott minden szenvedélyén. 15 évesen már ágoston-rendi kanonok, majd pappá szentelése után ferences szerzetes lett.
1220 nyarán ugyanis Marokkóból Koimbrába hozták öt ferences vértanú földi maradványait. A látvány indította őt a szegénységre, és ébresztette fel vágyát a mártíromság iránt. Afrikában szeretett volna misszionárius lenni. Remete Szent Antal nevét vette fel. Tudatosan elnyomta tudományos ambícióit is, pedig nagyon ismerte a Szentírást, ezt a tudását azonban évekig titkolta. Afrikába indult, de betegen szállt partra.
Kissé felerősödve haza akart térni, ám egy vihar Szicilia partjára sodorta. Itt értesült rendje 1221-es egyetemes káptalanjáról, így Assisibe indult. Innen remeteségbe vezényelték. Tanultságát alázatosságból most is sikerült eltitkolnia. Amikor parancsra helyettesítenie kellett egy szónokot, a rögtönzött szentbeszéd mindenkit ámulatba ejtett. Tudatlannak nézték eddig, de most tanújelét adta nagy, alapos és széleskörű ismereteinek, csodás hatású szónoki képességének.
Franciaországban és Itáliában volt vándorprédikátor. Az eretnekek térítésében nagyon eredményes volt. Elsőként tanította rendjében rendtársait hittudományra. Még a romagnai rendtartomány főnökségét is rábízták. Pár év után sikerült ettől a megbízatástól megszabadulnia. Ettől kezdve Páduában apostolkodott egészen haláláig. Tömegek hallgatták, főpapok, kereskedők, még álruhás banditák is, főképp azonban az egyszerű emberek. Antal mindenkit szeretett, a gazdagok iránt részvéttel volt, a szegényekért azonban minden lehetőt megpróbált.
Elhasznált szervezete, szívbaja idő előtt elnyűtte, a kényszerű pihenés sem használt, érezte halála közeledtét. Páduában szeretett volna meghalni, menni már nem tudott, a sietség miatt az utolsó útszakaszt egy rozzant taligán tette meg. 1231. június 13-án, fiatalon, 36 évesen halt meg Pádua elővárosában, Szent Klára leányainak Arcella nevű kolostorában. A Páduai Maria Maggiore-templomban temették el. Már életében szentként ("Il Santo") tisztelték. IX. Gergely pápa már 1232 májusában szentté avatta. 1263-ban átvitték az ő tiszteletére emelt hatalmas bazilikába. Ekkor felnyitották koporsóját, és testét elporladva, de nyelvét épségben találták. 1946. január 16-án XII. Piusz pápa Szent Antalt egyháztanítóvá tette.
IV. Béla 1253-as házioltára (a diptichon) az Árpád-ház szentjei közt együtt ábrázolja Szent Ferencet és Szent Antalt, mivel a király testvére, Erzsébet szinte egyszerre lett szentté avatva Ferenccel és Antallal. XIII. Leó pápa Szent Antalt a világ szentjének nevezte. 1946-ban XII. Piusz pápa az egyházdoktorok közé iktatta.
Temetése napját, a keddi napot tisztelői azóta is Szent Antal tiszteletére szentelik. A koldusok pártfogója, de közbenjárását szokás kérni elveszett tárgyak megtalálásáért és mindennapi bajokban is. Az utasok, szobrászok, agyagmunkások és porcelánkészítők védőszentje.
Példája:Tehetségedet használd Isten nagyobb dicsőségére.
1220 nyarán ugyanis Marokkóból Koimbrába hozták öt ferences vértanú földi maradványait. A látvány indította őt a szegénységre, és ébresztette fel vágyát a mártíromság iránt. Afrikában szeretett volna misszionárius lenni. Remete Szent Antal nevét vette fel. Tudatosan elnyomta tudományos ambícióit is, pedig nagyon ismerte a Szentírást, ezt a tudását azonban évekig titkolta. Afrikába indult, de betegen szállt partra.
Kissé felerősödve haza akart térni, ám egy vihar Szicilia partjára sodorta. Itt értesült rendje 1221-es egyetemes káptalanjáról, így Assisibe indult. Innen remeteségbe vezényelték. Tanultságát alázatosságból most is sikerült eltitkolnia. Amikor parancsra helyettesítenie kellett egy szónokot, a rögtönzött szentbeszéd mindenkit ámulatba ejtett. Tudatlannak nézték eddig, de most tanújelét adta nagy, alapos és széleskörű ismereteinek, csodás hatású szónoki képességének.
Franciaországban és Itáliában volt vándorprédikátor. Az eretnekek térítésében nagyon eredményes volt. Elsőként tanította rendjében rendtársait hittudományra. Még a romagnai rendtartomány főnökségét is rábízták. Pár év után sikerült ettől a megbízatástól megszabadulnia. Ettől kezdve Páduában apostolkodott egészen haláláig. Tömegek hallgatták, főpapok, kereskedők, még álruhás banditák is, főképp azonban az egyszerű emberek. Antal mindenkit szeretett, a gazdagok iránt részvéttel volt, a szegényekért azonban minden lehetőt megpróbált.
Elhasznált szervezete, szívbaja idő előtt elnyűtte, a kényszerű pihenés sem használt, érezte halála közeledtét. Páduában szeretett volna meghalni, menni már nem tudott, a sietség miatt az utolsó útszakaszt egy rozzant taligán tette meg. 1231. június 13-án, fiatalon, 36 évesen halt meg Pádua elővárosában, Szent Klára leányainak Arcella nevű kolostorában. A Páduai Maria Maggiore-templomban temették el. Már életében szentként ("Il Santo") tisztelték. IX. Gergely pápa már 1232 májusában szentté avatta. 1263-ban átvitték az ő tiszteletére emelt hatalmas bazilikába. Ekkor felnyitották koporsóját, és testét elporladva, de nyelvét épségben találták. 1946. január 16-án XII. Piusz pápa Szent Antalt egyháztanítóvá tette.
IV. Béla 1253-as házioltára (a diptichon) az Árpád-ház szentjei közt együtt ábrázolja Szent Ferencet és Szent Antalt, mivel a király testvére, Erzsébet szinte egyszerre lett szentté avatva Ferenccel és Antallal. XIII. Leó pápa Szent Antalt a világ szentjének nevezte. 1946-ban XII. Piusz pápa az egyházdoktorok közé iktatta.
Temetése napját, a keddi napot tisztelői azóta is Szent Antal tiszteletére szentelik. A koldusok pártfogója, de közbenjárását szokás kérni elveszett tárgyak megtalálásáért és mindennapi bajokban is. Az utasok, szobrászok, agyagmunkások és porcelánkészítők védőszentje.
Példája:Tehetségedet használd Isten nagyobb dicsőségére.
Június 15. PÉNTEK – JÉZUS SZENTSÉGES SZÍVE
Jézus Szent Szíve,
Irgalmazz nekünk, bűnösöknek!
Ne vess el minket
Színed elől örökre!
A szív szerepe
Jézus Szent Szíve,
Irgalmazz nekünk, bűnösöknek!
Ne vess el minket
Színed elől örökre!
A szív szerepe
Szent Pál apostol az Efezusiaknak írt levelében azt kívánta, hogy olvasói megismerjék Krisztus felülmúlhatatlan ember-szeretetét. Nem tudott semmi jobbat, szentebbet és kívánatosabbat óhajtani nekik, mert Krisztus szeretetének az ismerete a teljességet jelenti, Isten országát az emberben. Ezt a gyümölcsöt pedig Jézus Szívének a tisztelete termi meg bennünk, amely a Legszentebb Eucharisztiában van jelen számunkra. Ez a tisztelet pedig a szeretetnek a hódolata. Ez a tisztelet az egész vallásosságunk lelke is, mivel a vallás nem más, mint a szeretet törvénye, aminek Jézus Szent Szíve a mintája és az élete. Elemezzük ezt a szeretetet abban a kemencében, amelyben fölemészti magát értünk. A Jézus szíve tiszteletnek kettős célja van: először, hogy imádjuk és tiszteljük Jézus emberi testének szívét, majd hogy megismerjük ennek a szívnek a végtelen szeretetét, amely az oltárainkon jelenlévő Eucharisztiában jelen van.
Az emberi test legnemesebb szerve a szív, mely a szervezet közepén foglal helyet, akár a király a maga országában. A szív közvetlen összeköttetésben áll a testrészekkel, melyeket eltölt erővel és mozgat, miközben energiával látja el őket. A szív az a forrás, ahonnan a vér szétárad, táplálékot visz a test minden részébe, öntözi és felüdíti a test tagjait. A kifáradt vérmennyiség pedig visszatér a szívbe, ahol regenerálódik, és ahonnan felfrissülve ismét életet szállít a test minden részébe. Ami az emberi szívre igaz, azt Jézus Szentséges Szívéről is állíthatjuk. Krisztus emberi természetének a legnemesebb része, mely lényegileg egyesült az Isten Igéjével, és kijár neki a legnagyobb imádás, mely egyedül Istent illeti meg. Nagyon fontos, hogy ne válasszuk szét a Szent Szív tisztelete során Jézus Szívét az ő istenségétől, amivel lényegileg egyesült, és amitől elválaszthatatlan. A tisztelet, mellyel Jézus szívét körülvesszük, az ő személyének is szól, amitől szintén elválaszthatatlan a Szent Szív. Ebből következik tehát, hogy imádságainkat, melyeket Istennek mondunk, Jézus Szívéhez is címezhetjük. Tévednek azok, akik ezt a Szívet materiálisan, mint egy élettelen, fizikai testrészt képzelik el, melyből már kihűlt a szeretet, s hasonlít egy ereklyetartóhoz. Ezekénél is nagyobb lenne azoknak a tévedése, akik a Szent Szív iránti tiszteletüket nem Jézus teljes személyének címeznék. Amikor tehát Jézus Szívét tiszteljük, magát Jézust tiszteljük, teljes istenemberi, kettős természetében, akinek földi élete, tanítása, csodái és halála nem választható el megdicsőült emberi természetétől, aki most az Atya jobbján van. Amint a Nap sugarainak köszönhető az élet a Földünkön, úgy az Egyházban is a Szent Szívnek köszönhető a Misztikus Test minden aktivitása, vitalitása, melegsége és a tagjai felé megnyilvánuló gondoskodása.
Ha a szív erőtlen, az egész emberi test elgyengül; ha szenved, minden tagja szenved, és a szervezet a pusztulásnak indul. Jézus Szíve tehát élteti, erősíti és fenntartja a Test tagjait és szerveit. Mert a Szív minden szeretetnek és gondolatnak a tűzhelye; mint ahogyan Jézus minden tettét a szeretet mozgatta, nekünk is az egyház minden titkát és erényét erre a Szívre, Jézusra kell visszavezetnünk. Amint a tűznek természetes, hogy égjen,- mondja Aquinoi szent Tamás – a szívnek is természetes, hogy szeressen. És mert a szív az emberi test legfontosabb szerve, természetes az is, hogy minden cselekvést neki tulajdoníthassunk. Amint a szem lát és a fül hall, úgy szeret a szív: az érzelmeknek és a szeretetnek a szerve. A köznyelv annyira azonosította a szívet a szeretettel, hogy a mindennapi beszédben föl is cserélhetjük a szív és a szeretet szavakat. Jézus Szíve tehát Isten szeretetének a székhelye volt: megérzett és kinyilvánított minden szeretetet, amit az emberi szív átélhet és adhat, azzal a különbséggel azonban, hogy míg az emberi szív ezeket csak véges mértékben, emberi módon élheti meg, addig Jézus Szíve mindent végtelenül, Isten mértéke szerint élt át és adott tovább nekünk. Ezért mondjuk a litániában, hogy Jézus Szíve végtelen fölségű Szív: mert Isten szeretete egy pillanat alatt több jóságot, szeretetet és életerőt ad az egyháznak, mint a világtörténelem összes angyala és szentje fog adni egészen Krisztus második eljöveteléig. A Szent Szív tehát az összes teremtményeket felülmúlóan közvetíti Isten szeretetét, és járul ezáltal hozzá a Teremtő dicséretéhez, ezért leginkább megérdemli az angyalok és az emberek tiszteletét és hódolatát.
Minden, ami hozzátartozik Isten Fiának személyéhez, végtelenül szent és megérdemli a tiszteletet. Testének legparányibb része és vérének legkisebb cseppje is méltó tiszteletünkre. Az önmagukban véve mulandó dolgok is tiszteletre méltóakká válnak, ha Krisztus szent testéhez érnek, mint amilyenek a Jézus testét a keresztre felfogó szögek, a töviskorona, a katona lándzsája vagy a többi kínzóeszközök, melyeket a középkori katedrálisok falain megjelenítettek. Ha ezeket tiszteljük, mennyivel inkább megilleti a tisztelet a Szent Szívet, melyben a mennyei Atyának kedve telt. Ha szentnek mondjuk azokat a helyeket, ahol Jézus született, nevelkedett, élt, tanított és meghalt, mennyivel inkább mondhatjuk szentnek azt a Szívet, ami otthont adott annak a szeretetnek és azoknak a gondolatoknak, amiből megváltásunk fakadt és az Isten szent temploma volt. Az ő szívében látnunk kell a barlangot, ahol ő elhagyatottan és szegényen a világba jött; látnunk kell azt a trónust, ahonnan elmondta tanítását: „Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű”; látnunk kell a keresztet, amelyen értünk meghalt, látnunk kell a szent sírt, amelyből feltámadt, s látnunk kell az egész evangéliumot, mely meghív bennünket, hogy őt kövessük. A hívő, aki Jézus hívásának enged, a Szent Szívnek adja át magát, mivel a jézusi hívás mindig a szeretetre szólít fel bennünket, aminek a kútfője és székhelye a Szent Szív volt és marad. S mivel Jézusnak a szeretete leginkább az Eucharisztiában vált látható és érzékelhető egyházában, ezért Jézusnak a Szíve az ő eucharisztikus szeretetében van a legláthatóbban és a legérezhetőbben közöttünk.
Jézus Krisztus örökre az emberré akart lenni, akinek a szeretetét mindig ki akarta mutatni, s hogy szívünket meghódítsa, emberré lett Isten, érezhetővé, tapinthatóvá. Mivel a szeretet törvénye örökös, a kegyelemé is az kell, hogy legyen, ezért a szeretet napjának nem szabad soha lenyugodnia az ember szívében, különben az kihűlne és a halál, a feledés kioltaná. Az ember szíve pedig csak az élő szeretetet tudja viszonozni.
Jézusnak életének a szeretete, mellyel megtestesült, élt és meghalt a kereszten az Atya akaratából, hogy feltámadva örökre velünk maradhasson, benne él az ő Szent Szívében, és mindörökre közöttünk maradt a legszentebb Oltáriszentségben. Igaz, hogy ő a mennyországban van, de az a jelenléte ott a szenteknek és az angyaloknak szól. Az eucharisztiában viszont számunkra is jelen van. Ezért a mi tiszteletünk az ő szíve iránt eucharisztikus kell, hogy legyen. Jézus Szívének a tisztelete azért is eucharisztikus jellegű, mert a szívet soha nem lehet elválasztani a testtől. Így vagyunk Jézus Szívével is, amit nem szakíthatunk ki az ő testéből. Jézus teste pedig az eucharisztia. A feltámadt Jézuson már többé nem uralkodhat a halál. Miért próbálnánk mi szétválasztani az ő szívét a testétől, az Oltáriszentségtől. Jézus Szívének az Ő feltámadt Testében, az Eucharisztiában kell jelen lennie és dobognia. Mert Jézusnak a Szíve élő, mivel az eucharisztiában az ő szent teste is él. Ez a szív ugyan láthatatlan a szeretet szentségében, de ugyanígy láthatatlan az élő ember szíve is. A mi szívünket is csak akkor látjuk, ha testünket megnyitják. Ugyanígy Jézus szívét is csak a misztikus test munkájának hatásaiban érezhetjük.
Az embernek nem kell látnia barátja szívét, elég ha az megszólal, azonnal látjuk, hogy milyen. Különben is, ki tudná elviselni Jézus Szíve szeretetének a lángolását? Az eucharisztiában nem látjuk, de birtokoljuk az isteni Szívet.
Jézus Szent Szíve ünnepének a megalakulása szintén az Eucharisztiához vezet bennünket. Alacuoque Szent Margit Mária a kitett Oltáriszentség előtt imádkozva kapta a kinyilatkoztatásokat. A Szent Eucharisztiában jelent meg számára Jézus, miközben Szívét megmutatta neki, és mondta: „Íme, a Szív, mely annyira szerette az embereket”. A Jézus Szíve Ünnepének az értelme, hogy minél jobban tiszteljük és szeressük Jézust, aki értünk adta önmagát a kereszten, s az Oltáriszentségben itt maradt közöttünk.
Az emberi test legnemesebb szerve a szív, mely a szervezet közepén foglal helyet, akár a király a maga országában. A szív közvetlen összeköttetésben áll a testrészekkel, melyeket eltölt erővel és mozgat, miközben energiával látja el őket. A szív az a forrás, ahonnan a vér szétárad, táplálékot visz a test minden részébe, öntözi és felüdíti a test tagjait. A kifáradt vérmennyiség pedig visszatér a szívbe, ahol regenerálódik, és ahonnan felfrissülve ismét életet szállít a test minden részébe. Ami az emberi szívre igaz, azt Jézus Szentséges Szívéről is állíthatjuk. Krisztus emberi természetének a legnemesebb része, mely lényegileg egyesült az Isten Igéjével, és kijár neki a legnagyobb imádás, mely egyedül Istent illeti meg. Nagyon fontos, hogy ne válasszuk szét a Szent Szív tisztelete során Jézus Szívét az ő istenségétől, amivel lényegileg egyesült, és amitől elválaszthatatlan. A tisztelet, mellyel Jézus szívét körülvesszük, az ő személyének is szól, amitől szintén elválaszthatatlan a Szent Szív. Ebből következik tehát, hogy imádságainkat, melyeket Istennek mondunk, Jézus Szívéhez is címezhetjük. Tévednek azok, akik ezt a Szívet materiálisan, mint egy élettelen, fizikai testrészt képzelik el, melyből már kihűlt a szeretet, s hasonlít egy ereklyetartóhoz. Ezekénél is nagyobb lenne azoknak a tévedése, akik a Szent Szív iránti tiszteletüket nem Jézus teljes személyének címeznék. Amikor tehát Jézus Szívét tiszteljük, magát Jézust tiszteljük, teljes istenemberi, kettős természetében, akinek földi élete, tanítása, csodái és halála nem választható el megdicsőült emberi természetétől, aki most az Atya jobbján van. Amint a Nap sugarainak köszönhető az élet a Földünkön, úgy az Egyházban is a Szent Szívnek köszönhető a Misztikus Test minden aktivitása, vitalitása, melegsége és a tagjai felé megnyilvánuló gondoskodása.
Ha a szív erőtlen, az egész emberi test elgyengül; ha szenved, minden tagja szenved, és a szervezet a pusztulásnak indul. Jézus Szíve tehát élteti, erősíti és fenntartja a Test tagjait és szerveit. Mert a Szív minden szeretetnek és gondolatnak a tűzhelye; mint ahogyan Jézus minden tettét a szeretet mozgatta, nekünk is az egyház minden titkát és erényét erre a Szívre, Jézusra kell visszavezetnünk. Amint a tűznek természetes, hogy égjen,- mondja Aquinoi szent Tamás – a szívnek is természetes, hogy szeressen. És mert a szív az emberi test legfontosabb szerve, természetes az is, hogy minden cselekvést neki tulajdoníthassunk. Amint a szem lát és a fül hall, úgy szeret a szív: az érzelmeknek és a szeretetnek a szerve. A köznyelv annyira azonosította a szívet a szeretettel, hogy a mindennapi beszédben föl is cserélhetjük a szív és a szeretet szavakat. Jézus Szíve tehát Isten szeretetének a székhelye volt: megérzett és kinyilvánított minden szeretetet, amit az emberi szív átélhet és adhat, azzal a különbséggel azonban, hogy míg az emberi szív ezeket csak véges mértékben, emberi módon élheti meg, addig Jézus Szíve mindent végtelenül, Isten mértéke szerint élt át és adott tovább nekünk. Ezért mondjuk a litániában, hogy Jézus Szíve végtelen fölségű Szív: mert Isten szeretete egy pillanat alatt több jóságot, szeretetet és életerőt ad az egyháznak, mint a világtörténelem összes angyala és szentje fog adni egészen Krisztus második eljöveteléig. A Szent Szív tehát az összes teremtményeket felülmúlóan közvetíti Isten szeretetét, és járul ezáltal hozzá a Teremtő dicséretéhez, ezért leginkább megérdemli az angyalok és az emberek tiszteletét és hódolatát.
Minden, ami hozzátartozik Isten Fiának személyéhez, végtelenül szent és megérdemli a tiszteletet. Testének legparányibb része és vérének legkisebb cseppje is méltó tiszteletünkre. Az önmagukban véve mulandó dolgok is tiszteletre méltóakká válnak, ha Krisztus szent testéhez érnek, mint amilyenek a Jézus testét a keresztre felfogó szögek, a töviskorona, a katona lándzsája vagy a többi kínzóeszközök, melyeket a középkori katedrálisok falain megjelenítettek. Ha ezeket tiszteljük, mennyivel inkább megilleti a tisztelet a Szent Szívet, melyben a mennyei Atyának kedve telt. Ha szentnek mondjuk azokat a helyeket, ahol Jézus született, nevelkedett, élt, tanított és meghalt, mennyivel inkább mondhatjuk szentnek azt a Szívet, ami otthont adott annak a szeretetnek és azoknak a gondolatoknak, amiből megváltásunk fakadt és az Isten szent temploma volt. Az ő szívében látnunk kell a barlangot, ahol ő elhagyatottan és szegényen a világba jött; látnunk kell azt a trónust, ahonnan elmondta tanítását: „Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű”; látnunk kell a keresztet, amelyen értünk meghalt, látnunk kell a szent sírt, amelyből feltámadt, s látnunk kell az egész evangéliumot, mely meghív bennünket, hogy őt kövessük. A hívő, aki Jézus hívásának enged, a Szent Szívnek adja át magát, mivel a jézusi hívás mindig a szeretetre szólít fel bennünket, aminek a kútfője és székhelye a Szent Szív volt és marad. S mivel Jézusnak a szeretete leginkább az Eucharisztiában vált látható és érzékelhető egyházában, ezért Jézusnak a Szíve az ő eucharisztikus szeretetében van a legláthatóbban és a legérezhetőbben közöttünk.
Jézus Krisztus örökre az emberré akart lenni, akinek a szeretetét mindig ki akarta mutatni, s hogy szívünket meghódítsa, emberré lett Isten, érezhetővé, tapinthatóvá. Mivel a szeretet törvénye örökös, a kegyelemé is az kell, hogy legyen, ezért a szeretet napjának nem szabad soha lenyugodnia az ember szívében, különben az kihűlne és a halál, a feledés kioltaná. Az ember szíve pedig csak az élő szeretetet tudja viszonozni.
Jézusnak életének a szeretete, mellyel megtestesült, élt és meghalt a kereszten az Atya akaratából, hogy feltámadva örökre velünk maradhasson, benne él az ő Szent Szívében, és mindörökre közöttünk maradt a legszentebb Oltáriszentségben. Igaz, hogy ő a mennyországban van, de az a jelenléte ott a szenteknek és az angyaloknak szól. Az eucharisztiában viszont számunkra is jelen van. Ezért a mi tiszteletünk az ő szíve iránt eucharisztikus kell, hogy legyen. Jézus Szívének a tisztelete azért is eucharisztikus jellegű, mert a szívet soha nem lehet elválasztani a testtől. Így vagyunk Jézus Szívével is, amit nem szakíthatunk ki az ő testéből. Jézus teste pedig az eucharisztia. A feltámadt Jézuson már többé nem uralkodhat a halál. Miért próbálnánk mi szétválasztani az ő szívét a testétől, az Oltáriszentségtől. Jézus Szívének az Ő feltámadt Testében, az Eucharisztiában kell jelen lennie és dobognia. Mert Jézusnak a Szíve élő, mivel az eucharisztiában az ő szent teste is él. Ez a szív ugyan láthatatlan a szeretet szentségében, de ugyanígy láthatatlan az élő ember szíve is. A mi szívünket is csak akkor látjuk, ha testünket megnyitják. Ugyanígy Jézus szívét is csak a misztikus test munkájának hatásaiban érezhetjük.
Az embernek nem kell látnia barátja szívét, elég ha az megszólal, azonnal látjuk, hogy milyen. Különben is, ki tudná elviselni Jézus Szíve szeretetének a lángolását? Az eucharisztiában nem látjuk, de birtokoljuk az isteni Szívet.
Jézus Szent Szíve ünnepének a megalakulása szintén az Eucharisztiához vezet bennünket. Alacuoque Szent Margit Mária a kitett Oltáriszentség előtt imádkozva kapta a kinyilatkoztatásokat. A Szent Eucharisztiában jelent meg számára Jézus, miközben Szívét megmutatta neki, és mondta: „Íme, a Szív, mely annyira szerette az embereket”. A Jézus Szíve Ünnepének az értelme, hogy minél jobban tiszteljük és szeressük Jézust, aki értünk adta önmagát a kereszten, s az Oltáriszentségben itt maradt közöttünk.
Június 24. ÉVKÖZI 12. VASÁRNAP
KERESZTELŐ SZENT JÁNOS SZÜLETÉSE
KERESZTELŐ SZENT JÁNOS SZÜLETÉSE
Keresztelő János születését az evangélium beszámolója szerint különleges, csodálatos események előzik meg: angyal hirdeti meg Zakariásnak, hogy idős kora ellenére Erzsébet fiúgyermeket szül neki. Zakariás, aki hitetlenül fogadja az angyal szavait, a gyermek születéséig megnémul. A fiú megszületésekor is folytatódik a különleges események sorozata: Apja neve helyett a János nevet kapja, majd Zakariás kilenc hónap után váratlanul megszólal.
A fiúgyermek csodálatos születésének ígérete jól ismert számunkra az Ószövetségből: ilyen esemény volt Sámuel születése, a Sámson születésére vonatkozó ígéret és a messiási jövendölésként értelmezett Izajási jövendölés: „Íme, a szűz fogan és fiút szül.” (Iz 7,14)
Ezeknek az ígéreteknek mindig az a szerepük, hogy jelei legyenek az Isten ember iránti szeretetének. Isten ígéreteiben felfedi terveit az ember előtt. Általuk mutatja meg, hogy az ember üdvösségét akarja, nem a pusztulását. Az isteni ígéret nagylelkű és visszavonhatatlan – Isten mindig hűséges ahhoz, amit ígért. Az ember magatartása azonban változó: a kételkedéstől a hívő engedelmességig terjedhet. Általában nehezen emésztjük meg a számunkra szokatlan, furcsa dolgokat. Ha valami nem illik bele az általunk kialakított világképbe, abban kételkedünk, vagy igyekszünk azt saját szájunk íze szerint megmagyarázni.
Isten cselekvésével szemben másféle magatartást kell kialakítanunk. Fel kell ismernünk, hogy Ő egészen Más, mivel az Ő gondolatai mások, mint a mi gondolataink, s az Ő útjai is mások, mint a mi útjaink. Meg kell tehát próbálnunk kicsit az Ő szemszögéből tekintenünk a világ dolgaira. Ha egyre inkább hívő bizalommal tudunk válaszolni az Úr ígéreteire, meg fogunk tanulni az Ő útjain járni, ahol minden léptünkre gondja lesz.
Keresztelő János, az utolsó ószövetségi próféta egészen Isten gondolatainak hirdetésére és az Ő útjának előkészítésére szentelte életét. Minden szavát és cselekedetét ahhoz az üzenethez igazította, amelyet hirdetett. János egész működése a világosság és az igazság melletti tanúságtétel. Elítéli Heródes király házasságtörését, amelyet a farizeusok is súlyos bűnnek tartottak, megalkuvásból azonban nem merték azt a király szemére vetni. János azonban tudja, hogy nem hallgathat. A próféta kötelessége, hogy beszéljen – Isten szájaként szóljon az emberekhez. Babits „Jónás könyve” c. versének sorai is erre a prófétai feladatra figyelmeztetnek: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.”
János soha nem vállal cinkosságot a bűnnel. Élete igazolja, hogy a próféta mindig tanúságtevő, s ha szükséges, vértanúvá kell válnia. A vértanúság az Isten ügyéért való teljes odaadást, életünk Istennek való teljes felajánlását jelenti. Így azok is Isten mártírjai, tanúi lehetnek, akiknek hitükért nem kell erőszakos halált halniuk, mégis egész életüket Isten és embertársaik szolgálatára, az igazság és szeretet érvényesülésének képviseletére áldozzák.
Keresztelő János, a tanúságtevő próféta példája adjon nekünk erőt, hogy mindig kiálljunk az igazság s az igazi világosság mellett, úgy ahogy azt korunk vértanúi és hitvallói: Esterházy János vagy Mindszenty József is tették. Fontoljuk meg mindehhez Juvenalis költői szavait: „A legnagyobb gaztettnek tartsd: a becsület elé helyezni a túlélést, s a fizikai életért elveszíteni az élet értelmét!”
A fiúgyermek csodálatos születésének ígérete jól ismert számunkra az Ószövetségből: ilyen esemény volt Sámuel születése, a Sámson születésére vonatkozó ígéret és a messiási jövendölésként értelmezett Izajási jövendölés: „Íme, a szűz fogan és fiút szül.” (Iz 7,14)
Ezeknek az ígéreteknek mindig az a szerepük, hogy jelei legyenek az Isten ember iránti szeretetének. Isten ígéreteiben felfedi terveit az ember előtt. Általuk mutatja meg, hogy az ember üdvösségét akarja, nem a pusztulását. Az isteni ígéret nagylelkű és visszavonhatatlan – Isten mindig hűséges ahhoz, amit ígért. Az ember magatartása azonban változó: a kételkedéstől a hívő engedelmességig terjedhet. Általában nehezen emésztjük meg a számunkra szokatlan, furcsa dolgokat. Ha valami nem illik bele az általunk kialakított világképbe, abban kételkedünk, vagy igyekszünk azt saját szájunk íze szerint megmagyarázni.
Isten cselekvésével szemben másféle magatartást kell kialakítanunk. Fel kell ismernünk, hogy Ő egészen Más, mivel az Ő gondolatai mások, mint a mi gondolataink, s az Ő útjai is mások, mint a mi útjaink. Meg kell tehát próbálnunk kicsit az Ő szemszögéből tekintenünk a világ dolgaira. Ha egyre inkább hívő bizalommal tudunk válaszolni az Úr ígéreteire, meg fogunk tanulni az Ő útjain járni, ahol minden léptünkre gondja lesz.
Keresztelő János, az utolsó ószövetségi próféta egészen Isten gondolatainak hirdetésére és az Ő útjának előkészítésére szentelte életét. Minden szavát és cselekedetét ahhoz az üzenethez igazította, amelyet hirdetett. János egész működése a világosság és az igazság melletti tanúságtétel. Elítéli Heródes király házasságtörését, amelyet a farizeusok is súlyos bűnnek tartottak, megalkuvásból azonban nem merték azt a király szemére vetni. János azonban tudja, hogy nem hallgathat. A próféta kötelessége, hogy beszéljen – Isten szájaként szóljon az emberekhez. Babits „Jónás könyve” c. versének sorai is erre a prófétai feladatra figyelmeztetnek: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.”
János soha nem vállal cinkosságot a bűnnel. Élete igazolja, hogy a próféta mindig tanúságtevő, s ha szükséges, vértanúvá kell válnia. A vértanúság az Isten ügyéért való teljes odaadást, életünk Istennek való teljes felajánlását jelenti. Így azok is Isten mártírjai, tanúi lehetnek, akiknek hitükért nem kell erőszakos halált halniuk, mégis egész életüket Isten és embertársaik szolgálatára, az igazság és szeretet érvényesülésének képviseletére áldozzák.
Keresztelő János, a tanúságtevő próféta példája adjon nekünk erőt, hogy mindig kiálljunk az igazság s az igazi világosság mellett, úgy ahogy azt korunk vértanúi és hitvallói: Esterházy János vagy Mindszenty József is tették. Fontoljuk meg mindehhez Juvenalis költői szavait: „A legnagyobb gaztettnek tartsd: a becsület elé helyezni a túlélést, s a fizikai életért elveszíteni az élet értelmét!”
Június 27-én Árpád-házi Szent Lászlót, vitéz királyunkat ünnepeljük.
Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály!
Magyarországnak édes oltalma,
Szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
Csillagok között fényességes csillag.
Szentháromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi;
Te Szentléleknek tiszta edénye,
Szíz Máriának választott vitéze.
Ének Szent László királyról
(1500-as évek-ből)
Az ének teljes szövege megtalálhatóa versek menüpontban a 93. oldalon.
Magyarországnak édes oltalma,
Szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
Csillagok között fényességes csillag.
Szentháromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi;
Te Szentléleknek tiszta edénye,
Szíz Máriának választott vitéze.
Ének Szent László királyról
(1500-as évek-ből)
Az ének teljes szövege megtalálhatóa versek menüpontban a 93. oldalon.
Június 29-én SZENT PÉTER ÉS PÁL apostolokat ünnepeljük.
Simon Péter testvérével Andrással az elsők között kapott meghívást Jézus tanítványai közé. Kősziklaként ő lett az apostolok feje. Antióchia, majd Róma püspöke lett. Pál a damaszkuszi úton találkozott Jézussal, és ettől kezdve minden erejével Jézus örömhírét hirdette. A népek apostolává vált. Mindketten a Néró féle üldözés során 64 körül szenvedtek vértanúhalált Rómában.
Június 27-én Árpád-házi Szent Lászlót, vitéz királyunkat ünnepeljük.
„Csillagok között fényességes csillag” – e szavakkal üdvözli a régi magyar énekszerző I. László, vitéz királyunkat, a legnépszerűbb magyar szentet. Középkori hazai mondák és legendák annyira egyetlen szentünket sem magasztalták, mint László királyt. A László név a szláv Vladislav 'úrfi, uralkodó fia' származéka – szerepel Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában. A nevet minden bizonnyal lengyel édesanyja választotta.
Árpád-házi Szent László 1040 körül született Lengyelországban. Nagyapját, a pogány Vazult (Vászolyt) István király vakíttatta meg. Apja, Béla testvéreivel együtt István haragja elől menekült el az országból, s mégis László lett az, aki István életművét folytatta. 1077-ben került trónra. Szigorú, de igazságos törvényalkotó volt [Kakaslomnic, freskó a kerlési csatáról, 1420] ; uralkodása idején Magyarország – fennállása óta először – képes volt a hódításra. A trónviszályoktól s külső támadásoktól zaklatott országban nyugalmat és rendet teremtett szigorú törvényeivel. A mélyen hívő király uralkodása alatt avatták az első magyarországi szenteket: Gellért püspököt, I. István királyt, Szent Imre herceget, András és Benedek remetéket.
A magyar lovagkirály, a gyengék védelmezőjének emlékét legendák őrzik. Sokáig élt az a hit, hogy a szent király kijön a sírjából, ha nagy veszély fenyegeti a magyarokat, és győzelemre segíti népét. 1354 nyarán, amikor a székelyek élethalálharcukat vívták a tatárokkal, öreg tatárok mesélték, hogy „nagy lovag járt előttük, magas paripán ült, fején arany korona, kezében csatabárd, mely hatalmas csapásokkal és vágásokkal pusztította mindnyájukat” – [Szent László legendája] szerepel a névtelen minorita krónikájában. A legenda szerint ő döntötte el az ütközetet a magyarok javára; s a csata után László király bebalzsamozott testét verejtékesen találták Váradon.
László 49 éves volt, amikor az unokaöccsével, Kálmánnal folyó viszálykodás közepette, 1095. július 29-én meghalt Nyitrán. Először az általa 1091-ben felszentelt somogyvári Szent Egyed bencés monostorban temették el, majd a nagyváradi monostor elkészülte után vitték át a testét Váradra 1116-ban, s helyezték örök nyugalomra az általa alapított székesegyházban. A források szerint a váradi sírnál csodás gyógyulások történtek, így hamar zarándokhellyé vált a „lovagkirály” nyughelye.
„Az kegyes Szent László királ teljes minden lelki jószággal, szentséggel és Úristennek malasztjával múlék ki ez gyarló világból, menvén az mennyei halhatatlan örök királi dicsőséges életnek társaságában ő birodalmának tizenkilencedik esztendeiben. Azt látván és hallván, nemcsak Magyarországban, de mind egész keresztyénségben nagy siralom és bánat támada ilyen kegyes királnak halálán, és három esztendeig ez országban szép öltözet, táncjárás és fény, vigasságtétel sem láttaték, sem hallattaték.” (Karthauzi Névtelen: Nagy siralom és bánat)
[Szent László király szobra, Nagyvárad] Halálát követően kultusza gyorsan terjedt. Sírja csodatévő zarándokhely lett, mondák és legendák fonták körül alakját. Szenttéavatását azonban csak száz év múlva kezdeményezte III. Béla. Kérésére III. Celesztin pápa két bíborost küldött, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte az olasz csodaszakértőket. 1192. június 27-én déltájban a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. Árpád-házi Szent László napját a szokástól eltérően azóta sem halála, „égi születésnapja” évfordulóján, hanem június 27-én, a csillagjelenés napján ünnepeljük.
A szenttéavatásakor felnyitották László király sírját, s a hajdani uralkodó fejét leválasztották a testéről, majd egy mellszobor alakú ereklyetartóban (hermában) a sír fölött helyezték el. A sírra helyezték Szent László kürtjét s csatabárdját, ám ezek elvesztek a középkorban. 1406-ban, amikor leégett a nagyváradi székesegyház, a fából készült herma elpusztult, a koponya azonban épen maradt. Később készült el a ma látható herma. A Báthori család kincstárába került, innen Naprághy Demeter a fejedelem kancellárja, későbbi veszprémi, majd győri püspök vitte el, aki Prágában restauráltatta; a török kiűzéséig az ausztriai Borostyánkő várában őrizték, innen került Győrbe. A nagyváradi székesegyház 1775-ben kapott a nyakszirtcsontból egy darabot, ami ott szintén egy díszes ereklyetartóba került.
A római egyházat alapító két apostol főünnepe, június 29-e az Egyház egységének és katolikus voltának ünnepe – mondta XVI. Benedek pápa. Péter-Pál napja Szent Péter, az apostolfejedelem és Szent Pál, a népek apostolának közös ünnepe. Vértanúhaláluk emléknapja az aratás kezdetét is jelzi.
A hagyomány szerint Péter és Pál apostol különböző években, de ugyanazon a napon, június 29-én szenvedett vértanúhalált Rómában, Krisztus után 67-ben Pétert keresztre feszítették, kérésére fejjel lefelé; Pált lefejezték. Az üldözések idején mindkettejük ereklyéit a Szent Sebestyén katakombába menekítették. A két apostol sírja fölé épült a vatikáni Szent Péter-bazilika és a falakon kívüli Szent Pál-bazilika – szerepel a Katolikus Lexikonban.
Az egyház már a III. század közepétől megülte tiszteletüket június 29-én. Az V. században Nagy Szent Leó már az egész földkerekségen elterjedt ünnepről beszél. A két apostol közös ünnepének egykor vigíliája és nyolcada is volt.
Péter-Pál a magyar kalendáriumban jeles nap: az aratás (más néven takarás) kezdetének egyik leggyakoribb időpontja. A magyar nyelvterületen általában úgy tartották, hogy ezen a napon hasad meg a búza töve, jelezvén, hogy aratható a búza, s kezdődhet az aratás. A népi megfigyelések szerint e napot követően vette kezdetét az igazi nyár.
Szent Pál, eredeti nevén Saul, Saulus szülei révén római polgárjoggal rendelkezett, ami különleges előnyöket biztosított számára: római állampolgárt nem volt szabad bírósági tárgyalás nélkül bebörtönözni, sem megkorbácsolni vagy keresztre feszíteni, így római polgárjoga Pál apostolt többször is megmentette. A keresztény hitre tért Pál a pogányok között teljesítette apostoli küldetését: Listrában egy bénát meggyógyított, feltámasztott egy ifjút, aki kiesett az ablakból és meghalt, és sok más csoda fűződik nevéhez. Málta szigetén vipera marta meg a kezét, de nem ártott neki, sőt: lerázta magáról a tűzbe – olvasható Jacobus de Voragine Legenda Aurea című művében.
Szent Péter a tizenkét apostol egyike, Róma első püspöke volt. Eredeti nevén Simon (héberül: figyelő, hallgató) Jézustól kapta a Péter nevet. Az apostolok közt mindnél lángolóbb volt: meg akarta tudni, hogy ki az Úr árulója, mert – ahogy Ágoston írja – ha ezt megtudta volna, fogával tépte volna szét. Az Úr ezért nem akarta árulóját megnevezni, mert ha megnevezi, Péter tüstént felugrott volna, hogy megölje. Ő ment az Úrhoz a tengeren; színeváltozásakor is őt választotta ki az Úr; a mennyország kulcsait bízta rá Isten; bárányokat kapott Krisztustól, hogy legeltesse őket; pünkösdkor háromezer embert térített meg beszédével; meggyógyította a béna Aeneast, feltámasztotta Tabitát, testének árnyékával gyógyította a betegeket; Heródes tömlöcbe záratta, ám egy angyal kiszabadította – írja róla Jacobus de Voragine. Péter apostol a pápák, a halászok és Róma védőszentje.
Árpád-házi Szent László 1040 körül született Lengyelországban. Nagyapját, a pogány Vazult (Vászolyt) István király vakíttatta meg. Apja, Béla testvéreivel együtt István haragja elől menekült el az országból, s mégis László lett az, aki István életművét folytatta. 1077-ben került trónra. Szigorú, de igazságos törvényalkotó volt [Kakaslomnic, freskó a kerlési csatáról, 1420] ; uralkodása idején Magyarország – fennállása óta először – képes volt a hódításra. A trónviszályoktól s külső támadásoktól zaklatott országban nyugalmat és rendet teremtett szigorú törvényeivel. A mélyen hívő király uralkodása alatt avatták az első magyarországi szenteket: Gellért püspököt, I. István királyt, Szent Imre herceget, András és Benedek remetéket.
A magyar lovagkirály, a gyengék védelmezőjének emlékét legendák őrzik. Sokáig élt az a hit, hogy a szent király kijön a sírjából, ha nagy veszély fenyegeti a magyarokat, és győzelemre segíti népét. 1354 nyarán, amikor a székelyek élethalálharcukat vívták a tatárokkal, öreg tatárok mesélték, hogy „nagy lovag járt előttük, magas paripán ült, fején arany korona, kezében csatabárd, mely hatalmas csapásokkal és vágásokkal pusztította mindnyájukat” – [Szent László legendája] szerepel a névtelen minorita krónikájában. A legenda szerint ő döntötte el az ütközetet a magyarok javára; s a csata után László király bebalzsamozott testét verejtékesen találták Váradon.
„S rőt fegyvert viselő lovas királyunk,
Hős, ki bárdot emelsz a jobb kezedben
Márvány oszlopokon pihenve egykor
Bő nektárt veritékezett tested
Útunkban, te nemes lovag, segíts meg.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk...”
(Janus Pannonius: Búcsú Váradtól)
Hős, ki bárdot emelsz a jobb kezedben
Márvány oszlopokon pihenve egykor
Bő nektárt veritékezett tested
Útunkban, te nemes lovag, segíts meg.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk...”
(Janus Pannonius: Búcsú Váradtól)
László 49 éves volt, amikor az unokaöccsével, Kálmánnal folyó viszálykodás közepette, 1095. július 29-én meghalt Nyitrán. Először az általa 1091-ben felszentelt somogyvári Szent Egyed bencés monostorban temették el, majd a nagyváradi monostor elkészülte után vitték át a testét Váradra 1116-ban, s helyezték örök nyugalomra az általa alapított székesegyházban. A források szerint a váradi sírnál csodás gyógyulások történtek, így hamar zarándokhellyé vált a „lovagkirály” nyughelye.
„Az kegyes Szent László királ teljes minden lelki jószággal, szentséggel és Úristennek malasztjával múlék ki ez gyarló világból, menvén az mennyei halhatatlan örök királi dicsőséges életnek társaságában ő birodalmának tizenkilencedik esztendeiben. Azt látván és hallván, nemcsak Magyarországban, de mind egész keresztyénségben nagy siralom és bánat támada ilyen kegyes királnak halálán, és három esztendeig ez országban szép öltözet, táncjárás és fény, vigasságtétel sem láttaték, sem hallattaték.” (Karthauzi Névtelen: Nagy siralom és bánat)
[Szent László király szobra, Nagyvárad] Halálát követően kultusza gyorsan terjedt. Sírja csodatévő zarándokhely lett, mondák és legendák fonták körül alakját. Szenttéavatását azonban csak száz év múlva kezdeményezte III. Béla. Kérésére III. Celesztin pápa két bíborost küldött, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte az olasz csodaszakértőket. 1192. június 27-én déltájban a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. Árpád-házi Szent László napját a szokástól eltérően azóta sem halála, „égi születésnapja” évfordulóján, hanem június 27-én, a csillagjelenés napján ünnepeljük.
A szenttéavatásakor felnyitották László király sírját, s a hajdani uralkodó fejét leválasztották a testéről, majd egy mellszobor alakú ereklyetartóban (hermában) a sír fölött helyezték el. A sírra helyezték Szent László kürtjét s csatabárdját, ám ezek elvesztek a középkorban. 1406-ban, amikor leégett a nagyváradi székesegyház, a fából készült herma elpusztult, a koponya azonban épen maradt. Később készült el a ma látható herma. A Báthori család kincstárába került, innen Naprághy Demeter a fejedelem kancellárja, későbbi veszprémi, majd győri püspök vitte el, aki Prágában restauráltatta; a török kiűzéséig az ausztriai Borostyánkő várában őrizték, innen került Győrbe. A nagyváradi székesegyház 1775-ben kapott a nyakszirtcsontból egy darabot, ami ott szintén egy díszes ereklyetartóba került.
A római egyházat alapító két apostol főünnepe, június 29-e az Egyház egységének és katolikus voltának ünnepe – mondta XVI. Benedek pápa. Péter-Pál napja Szent Péter, az apostolfejedelem és Szent Pál, a népek apostolának közös ünnepe. Vértanúhaláluk emléknapja az aratás kezdetét is jelzi.
„Uram, te egyszer megtanítottál a hullámokon járni,
vezess most biztos lábbal át ezen a kőtengeren,
amely felé közeledem.”
vezess most biztos lábbal át ezen a kőtengeren,
amely felé közeledem.”
A hagyomány szerint Péter és Pál apostol különböző években, de ugyanazon a napon, június 29-én szenvedett vértanúhalált Rómában, Krisztus után 67-ben Pétert keresztre feszítették, kérésére fejjel lefelé; Pált lefejezték. Az üldözések idején mindkettejük ereklyéit a Szent Sebestyén katakombába menekítették. A két apostol sírja fölé épült a vatikáni Szent Péter-bazilika és a falakon kívüli Szent Pál-bazilika – szerepel a Katolikus Lexikonban.
Az egyház már a III. század közepétől megülte tiszteletüket június 29-én. Az V. században Nagy Szent Leó már az egész földkerekségen elterjedt ünnepről beszél. A két apostol közös ünnepének egykor vigíliája és nyolcada is volt.
Péter-Pál a magyar kalendáriumban jeles nap: az aratás (más néven takarás) kezdetének egyik leggyakoribb időpontja. A magyar nyelvterületen általában úgy tartották, hogy ezen a napon hasad meg a búza töve, jelezvén, hogy aratható a búza, s kezdődhet az aratás. A népi megfigyelések szerint e napot követően vette kezdetét az igazi nyár.
Szent Pál, eredeti nevén Saul, Saulus szülei révén római polgárjoggal rendelkezett, ami különleges előnyöket biztosított számára: római állampolgárt nem volt szabad bírósági tárgyalás nélkül bebörtönözni, sem megkorbácsolni vagy keresztre feszíteni, így római polgárjoga Pál apostolt többször is megmentette. A keresztény hitre tért Pál a pogányok között teljesítette apostoli küldetését: Listrában egy bénát meggyógyított, feltámasztott egy ifjút, aki kiesett az ablakból és meghalt, és sok más csoda fűződik nevéhez. Málta szigetén vipera marta meg a kezét, de nem ártott neki, sőt: lerázta magáról a tűzbe – olvasható Jacobus de Voragine Legenda Aurea című művében.
Szent Péter a tizenkét apostol egyike, Róma első püspöke volt. Eredeti nevén Simon (héberül: figyelő, hallgató) Jézustól kapta a Péter nevet. Az apostolok közt mindnél lángolóbb volt: meg akarta tudni, hogy ki az Úr árulója, mert – ahogy Ágoston írja – ha ezt megtudta volna, fogával tépte volna szét. Az Úr ezért nem akarta árulóját megnevezni, mert ha megnevezi, Péter tüstént felugrott volna, hogy megölje. Ő ment az Úrhoz a tengeren; színeváltozásakor is őt választotta ki az Úr; a mennyország kulcsait bízta rá Isten; bárányokat kapott Krisztustól, hogy legeltesse őket; pünkösdkor háromezer embert térített meg beszédével; meggyógyította a béna Aeneast, feltámasztotta Tabitát, testének árnyékával gyógyította a betegeket; Heródes tömlöcbe záratta, ám egy angyal kiszabadította – írja róla Jacobus de Voragine. Péter apostol a pápák, a halászok és Róma védőszentje.