Miként előző héten, úgy Húsvét hatodik vasárnapján is az Utolsó Vacsora termében mondott jézusi búcsúbeszéd egy szakasza hangzik fel vasárnapi evangéliumként Szent János könyvéből. Ez már előre mutat, hiszen Jézus feltámadás utáni mennybemenetele és a Szentlélek elküldése tűnik fel benne ígéretként.

Ezáltal kibontakozik a szentháromságos egy Isten csodálatos üdvterve, öröktől fogant szándéka. Az emberiség megváltása nem az Atyától elküldött Fiú magányos cselekedeteként, de a teljes Szentháromság közös tetteként áll szemeink előtt. Jézus felmutatja azt a kettős küldést, amellyel az Atya megváltásra és üdvösségre irányuló akarata beteljesül az emberek világában. Az első küldés a Fiúé, aki ember lesz, s emberként közöttünk él. Ezt követi a második küldés, amikor a Szentlélek árad ki. E kettő szorosan egybefügg. A Lélek csak akkor érkezik, ha a Fiú beteljesítette küldetését, s már visszatért Atyjához. A Fiú pedig csakis a Szentlélek erőterében, az ő Máriára boruló beárnyékozása révén léphet be a világba. Két küldetés, két üdvrendi tett, de mégis tökéletes és szoros egységben állnak. Mindebben visszatükröződik a Szentháromság csodálatos belső titka, ahol az Atya a forrás és az akarat, a Fiú és a Szentlélek pedig belőle származóként áll szemeink előtt, mindketten másként, mégis sajátos egységben, ahogyan azt a hitvallásban is imádkozzuk: a Szentlélek „az Atyától és a Fiától származik”, másként az Atyától, mint a Fiútól, mégis szoros egységben.

Az ember ebbe a titokba tekintve mintha elnémulna, s keresi a képeket és hasonlatokat, amelyek alkalmasak arra, hogy felmutassák azt, amit az emberi nyelv kifejezni képtelen. Lyoni Szent Iréneusz püspök ezért is beszél a Fiúról és a Szentlélekről úgy, mint az Atya két kezéről, amellyel a teremtés és a megváltás művében tevékenykedik. A Fiú műve az emberré válás, Isten közénk érkezése, az engedetlenségért engedelmességgel való engesztelés, az új Ádámként való lét, amely magva lesz az új emberiségnek. „Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény első szülötte.” (Kol 1,15) Az új teremtés vezérlő Igéje, Logosza ő. Ennek az új teremtésnek éltető lehelete, belső ereje pedig maga a Szentlélek, aki a krisztusi misztériumot szüntelenül jelenvalóvá teszi a világban, aki a kegyelmet szétosztja, aki felépíti az Egyházat, s átlelkesíti a mindenséget. Az Atyától küldöttekként ők ketten hozzák létre a megváltott emberiség életét, azt az e-világban való, mégsem e-világból való létezést, amelyben megszülethet az igazi béke, az emberi élet igaz teljessége és boldogsága. Ebben az új emberiségben a Lélek majd megtanít minket mindenre, s eszünkbe juttatja mindazt, amit Jézus mondott nekünk. A Lélekben tehát Krisztus műve felragyog és beteljesül.

Ezt a fenséges valóságot így fogalmazza meg az olasz teológus, Francesco Lambiasi püspök:

„Ha visszatérünk a bibliához, látjuk, hogy a Szentlélek a teremtéstől kezdve a végső beteljesedésig mintegy szüntelenül aggódik mindazért, ami testi és történelmi: élteti a kozmoszt, egy népben lakik egészen addig, míg «meg nem nyugszik» egy konkrét emberi testben, Krisztuséban; Pünkösddel kiárad «minden testre» (ApCsel 2,17), és végül a «test megváltásának» (Róm 8,23) ágense lesz. Ő valóban Isten történelemformáló ereje; lehelete alatt minden átalakul: a keresztre feszített összetört teste a feltámadott dicsőséges testévé válik, az emberi szó «lefordítja» az isteni szót, a kenyér Krisztus testévé, az Egyház az Ország elővételezésévé, a világ a haza helyreállított átfénylésévé lesz.”

A húsvéti és a pünkösdi hit így kapcsolódik egymásba, s e kettőt együtt mutatja nekünk Jézus az Utolsó Vacsorán mondott beszédében. Ha ezt megértjük, akkor tudunk majd valódi bizakodással és ráhagyatkozással élni. Megtesszük, amire Jézus int: „Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne csüggedjen.” Az ember erőt merít, az isteni jelenlét tudatában járja élete útját, s ráébred, hogy életét a Mindenható hordozza szüntelenül a tenyerén. Apránként nem csak megérti, de meg is érzi Jézus szavainak igazát: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.”

Mint a többi apostol esetében, az evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei csak szűkösen beszélnek Fülöpről és Jakabról is. Mind a négy apostolnévsor (Mk 3,18; Mt 10,3; Lk 6,14; ApCsel 1,13) megnevezi mindkettőjüket, Fülöpöt az ötödik, Jakabot, Alfeus fiát a kilencedik helyen.

Szent János evangéliuma szerint (1,44; 12,21) Fülöp a két apostoltestvérhez, Andráshoz és Péterhez hasonlóan a Galileai-tó mellől, Betszaidából származott. A meghívás elbeszélésén kívül Szent János még három alkalommal emlékezik meg róla: a kenyérszaporításnál (6,5 sk.), Jeruzsálemben, amikor a pogányok látni akarták Jézust (12,21), és az utolsó vacsora történetében (14,8).

Későbbi hagyomány szerint Fülöp három, prófétai tehetséggel megáldott lányával együtt a kisázsiai Hierapoliszban élt, ott is halt meg. Az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélése szerint Pál Cézáreában vendége volt Fülöp evangelizáló diákonusnak, akinek volt négy prófétáló leánya. Ha ez a hír megbízható, akkor Fülöp apostolt korán összetévesztették a hasonló nevű diákonussal. Az apostol egyébként a posztó és kalapkészítők védőszentje. Ereklyéi Konstantinápolyon át Rómába kerültek. A Tizenkét apostol bazilikájában tisztelik.

Jakabot, Alfeus fiát az apostolok névsorán kívül sehol sem említi meg az Újszövetség. Kérdéses, hogy azonosítható-e a ,,kisebb Jakabbal'', akinek anyját Márk Jézus kereszthalálának tanúi között megnevezi (15,40). Az újabb katolikus szentírástudomány nincs meggyőződve arról, hogy azonos az Újszövetségben többször (Mk 6,3; ApCsel 1,14 stb.) említett Jakabbal, az ,,Úr testvérével''.

Ünnepnapjuk a római Tizenkét Apostol-templom fölszenteléséhez kapcsolódik. Ezt a templomot 570-ben, május 1-én szentelték föl, s ekkor ünnepelték a két apostolt, akinek ereklyéi ide kerültek. Mivel 1955-ben május elseje Szent József ünnepnapja lett, a legközelebbi szabad napra, május 11-re helyezték ünnepüket. 1969-ben ugyanilyen meggondolásból május 3-ra kerültek.

Mivel a Biblia mindkét apostolról nagyon keveset mond, Jakabbal kapcsolatban pedig a végsőkig tartózkodó, vessen rájuk némi fényt a szűkszavú evangéliumi tudósítást kiegészítő elbeszélő képzelet.

Fülöp, ez a betszaidai halász jóságos és vidám ember volt. Akinek dolga akadt vele, jól érezte magát a közelében. Semmi sem tudta kizökkenteni nyugalmából. A legvadabb viharban is valami nótát fütyörészett. Szívesen tréfált az asszonyokkal, amikor halat vettek tőle. És amikor gyermekek lesték, hogyan foltozza hálóját, egész tengerészhistóriákat kerekített nekik.

Amikor az Úr követői sorába hívta, Fülöp lelkesen követte őt. Már az első napon azon volt, hogy toborozzon a nagy mesternek. A vonakodó Natánaelt kézen fogva vezette Krisztushoz: ,,Jöjj és lásd!'' Az Úr őhozzá fordult annak a napnak estéjén, amikor a hegyen a népnek beszélt. Valószínűleg Fülöp jóságos tekintetéből kiolvashatta csendes töprengését: hogyan lehetne jóltartani ezt a sokezres hallgatóságot? ,,Fülöp, honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek?'' -- kérdi az Úr. Fülöp rögtön válaszolt: ,,Kétszáz dénár árú kenyér sem elég ahhoz, hogy mindenkinek csak egy kevés is jusson!''

Jó Fülöp! Dénárral tudsz számolni, de nem Mestered mindenhatóságával és jóságával. Mélységes csodálkozás ragadta meg szívét, amikor tanúja lett a kenyérszaporításnak. Csendesen így fohászkodhatott magában: ,,Mindig másképpen kell számítanom. Úgy látszik, hogy az Úr esetében nem érvényes az egyszeregy.''

A szeretetreméltó Fülöpnek adják elő a görög ünnepi zarándokok szerény kérésüket: ,,Uram, szeretnénk Jézust látni.'' Fülöp bizonytalan, hiszen a Jézust keresők nem zsidók. Először barátjával, Andrással együtt megfontolja a dolgot. Aztán együtt mennek Jézushoz. És ő örül a legjobban, hogy az Úr nem tagadta meg a kérést.

Nem könnyű az Urat igazán megismerni. Fülöpnek újból meg kellett ezt tapasztalnia, amikor azt kérte: ,,Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk.'' Jézus ezt válaszolta: ,,Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem lát, az Atyát is látta!''

Jakab, aki hajójával ugyanazt a tavat járta, más volt: csendes, befelé forduló ember. Már ifjú korában letette a nazireus-fogadalmat, amely megtiltotta a bor és a hús élvezetét. Alfeus fia csöndesen, hallgatagon járt Krisztus kíséretében. A komoly férfinak gyakran különösnek tetszhetett Mestere. A szigorú vezeklőnek minden bizonnyal el kellett gondolkoznia, amikor az Úr a többiekkel együtt a kánai menyegzős házba vitte, s az ünneplőket jó néhány korsó borral meg is ajándékozta. De engedte magát vezetni, és az Úr a komoly férfi akaratát nagy feladatok felé tudta irányítani.

Mindezt természetesen a liturgiában ünnepelt Jakabról mondtuk. A liturgia ugyanis a hagyomány nyomán Alfeus fiát ,,ifjabb Jakabnak'' nevezte, és tévesen az Úr (unoka)testvérével azonosította. Jakab pedig, a szent a maga mennyei távlataival bizonyosan jóságosan mosolyog azon, hogy mi nem igazodunk el nevének sok viselője között, s az egyik szent cselekedeteit összetévesztjük a másikéval.
Istenünk, aki minden évben megadod nekünk Szent Fülöp és Szent Jakab apostol ünnepének örömét, kérünk, segíts, hogy Egyszülötted szenvedésében és feltámadásában részesülve eljussunk szent színed látására!









295 körül Alexandriában született keresztény szülőktől. Elkísérte püspökét, Sándort a niceai zsinatra, az Egyház első egyetemes püspökévé választották. Egész életében nehéz feladat volt számára, hogy különbséget tegyen az emberek és az általuk képviselt vélemények között. Alexandriában újra kezdődtek az áskálódások Atanáz ellen, méghozzá olyan mértékben, hogy a püspök jobbnak látta, ha elhagyja a várost, és eltűnik egy felső-egyiptomi kolostorban. A császár Trierbe küldte. Atanáz öt száműzetése közül ez volt az első, püspökségének 46 évéből húszat száműzetésben töltött.

Kortársai csodálták tetteinek szilárdságáért és határozottságáért. Minden eszközt megragadott, hogy a győzelmet megszerezze és közben megkérdőjelezhető eszközöket is alkalmazott. Teológiája nem elmélet volt, hanem a tan szilárdsága, inkább állítás, mint fontolgatás. Hatalmával kímélet nélkül élt, energikus volt az erőszakosságig. 373. május 2-án halt meg Alexandriában.
A római naptárba 1550-ben vették föl ünnepét.