FEBRUÁR
Február 2. - Gyertyaszentelő Boldogasszony
Az ünnep eredete: A keleti liturgiában Hypapanté (= találkozó) néven már a IV. században megtartották, s hamarosan elterjedt a nyugati egyházban is.
A bemutatás ünnepe: Mária karácsony után 40 nappal a mózesi törvényben előírt módon bemutatta a jeruzsálemi templomban a tisztulási áldozatot, s gyermekét fölajánlotta Istennek.
A találkozás ünnepe: Jézus születésekor csak a csodálkozó pásztorok képviseletében találkozott választott népével. Ma a szent törvények értelmében találkozik a templomban a papsággal és a prófétákkal (Simeon, Anna), a maga örök papságának és prófétai méltóságának előre hirdetőivel és előképeivel. Alázatosságból és az emberi természet teljes fölvételének megmutatására vállalja az előírt szolgálatot, de valójában az ő jelenléte szenteli meg a szent helyet, ezáltal lesz teljessé a Sion-hegyi templom szerepe a történelemben.
A beteljesedés ünnepe: A babiloni fogság után a próféták azzal vigasztalták a népet, hogy az újjáépült templom ugyan nem lehetett oly szép, mint a Salamon által épített régi templom, de sokkal nagyobb kitüntetésben lesz része: a várva-várt Messiás itt fog megjelenni. Ma valóban megjelenik templomában az Úr, Simeon és Anna személyében a választott nép boldogan fogadja azt, akire a századok vártak.
Az Egyház ünnepe: Eddig a karácsonyi kisdedet a szent család zártságában szemléltük. Most eljön, hogy boldog örömben találkozzék a teljes közösséggel, az Egyházzal. Az ünnepi liturgia legmélyebb gondolata az, hogy e napon találkozott össze a Vőlegény (Jézus) és a menyasszony (az Egyház). A templom most lakodalmas ház, melyben együtt ünnepeljük ezt a találkozást.
A fény ünnepe: A gyertyaszentelés és a gyertyás körmenet az ünnepi fények felvonulása. A gyertyák fénye Máriát is ünnepli, mert ő hozza a templomba a "népek megvilágosítására" szolgáló igazi Fényt.
Ekkor van szokásban, hogy az Egyház megáldja az égő gyertyákat. Ezért is nevezte el a magyar nép ezt az ünnepet Gyertyaszentelő Boldogasszonynak. A gyertyaszentelés szokása onnan ered, hogy a nyugati egyházban ezt az ünnepet a fény ünnepének is nevezték. Valamint a templomban való bemutatás eseményei között szerepel az agg Simeon hálaénekében egy utalás a világosságra: "hogy világosság legyen (Jézus): kinyilatkoztatás a pogányoknak és dicsőség népednek Izraelnek."
Az égő gyertyát a Katolikus Egyház sokféle módon használja. Mindenekelőtt a szentmisék alkalmával mindig ott égnek a gyertyák az oltáron. A kereszteléskor a megkeresztelt égő gyertyát kap kezébe. Esküvő alkalmával az ifjú pár égő gyertyával kezében fogadja a nászáldást. S egy régi szokás szerint a haldokló kezébe égő gyertyát helyeztek, mintegy megvalósítva Jézusnak a felszólítását: "Legyen csípőtök felövezve és égő gyertya kezetekben. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják vissza a menyegzőről, hogy mihelyt megjön és zörget azonnal ajtót nyissanak neki." Halottak napján égő gyertyákat helyezünk elhunyt szeretteink sírjára.
Az égő gyertya tehát végigkíséri az embert a bölcsőtől a sírig; Az égő gyertya fénye megvilágítja az ember egész életét, születésétől haláláig. Az égő gyertya ebben az értelemben szimbolizálja, jelképezi a lét, az élet értelmét. Mert a kezdetek kezdetén a világ teremtésekor az első, amit Isten megteremtett a világosság volt: "Legyen világosság! És világosság lett" S a földi életünk végén is ott vár bennünket a világosság: "Krisztus világossága fényeskedjék nekik mindörökké" - imádkozzuk a megholtakért.
A gyertya a legősibb fényforrások egyike. Sajátos tulajdonsága, hogy magában hordozza energiaforrását, ezért egymaga elég a világításra. Nem így a villanylámpa. Bármilyen természetesnek is tűnik ma már, hogy egy mozdulattal felkapcsolom a villanyt és az ég, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a villanyégő nem magában hordja az energiáját, nem magától ég. A villanyvezeték végén valahol messze ott egy erőmű bonyolult rendszere. S ha a ebben a rendszerben bárhol is bekövetkezik egy hiba akkor hiába nyomogatjuk a kapcsolót: a lámpa magától nem fog égni. Néhány évvel ezelőtt New Yorkban, a világ legnagyobb városában 36 órás áramszünet volt, ami óriási pánikot keltett a világ legnagyobb városában. Milyen jó volt azoknak, akiknek valamelyik fiókja mélyén ott volt egy gyertya, ami magában hordozza fényét. Milyen jó azoknak, mennyire boldogok azok, akik a hit fényét magukban hordozzák. Akik nem pótszerek után futkosnak, hanem hitükből merítik erejüket. Mennyivel bölcsebben ismerik fel az élet helyzeteit és oldják meg a problémákat.
Az égő gyertya másoknak világít miközben világít, önmaga lassan elfogy. Az égő gyertya jelképezi az önzetlen áldozatos szeretetet. S ahogyan a gyertyák között a legnagyobb a húsvéti gyertya, amely magát Krisztus jelképezi, úgy ez mutatja, hogy senkinek sem sincs nagyobb szeretete, mint Krisztusnak, aki életét adta értünk. Az ő szeretete világít a bűn sötét éjszakájában. Nekünk pedig őt követve kell másoknak világító fényességgé lenni.
Az égő gyertya a virrasztás jele. Húsvét éjszakáján az ókeresztények égő gyertyával a kezükben várták az örömhírt: Feltámadt Krisztus! A mai evangéliumban hallott agg Simeon és Anna prófétaasszony is mintegy égő gyertyaként várták a kapott ígéret beteljesedését: a Megváltó megszületését. Ti, idős testvéreim, sokan magatokra ismerhettek ebben a két idős emberben, Simeonban és Anna prófétaasszonyban. Hiszen ti is egész életetekben kitartottatok Isten mellett, igyekeztetek szeretetben élni. Fölneveltétek gyermekeiteket, megláthattátok unokáitokat, s most már csak egy vágyatok van: találkozni azzal, meglátni azt, akire rábíztátok életeteket, aki oly sok mindenben segítségetekre volt - találkozni Jézus Krisztussal, s az Atyával. ti is elmondhatjátok már az agg Simeonnal: "Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, Mert szemeim meglátták Szabadításodat..."
Íme mennyi mindent jelképez az égő gyertya kezünkben. De igazából mindez csak akkor jelent valamit, ha valóban aszerint élünk, amit a gyertya jelképez. Ha valóban Istenben látjuk életünk világosságát és értelmét. Ha valóban magunkban hordjuk a hitet, mint a gyertya energiáját, hogy azzal oldjuk meg az élet nehéz helyzeteit. Ha valóban másoknak világít életünk áldozatos szeretettel, mint Krisztus élete, s mint a Krisztust jelképező nagy húsvéti gyertya. Ha valóban várjuk a Krisztussal való találkozást, mint az agg Simeon és Anna prófétaasszony.
Azt kérjük, a mai napon a Mindenható Istentől, hogy azokká legyünk valóban életünkben, mint amit az égő gyertya jelképez, vagyis igazi Krisztusban és Istenben bízó keresztényekké.
Február 2. - A szerzetesek világnapja
II. János Pál pápa 1997-ben nyilvánította a megszentelt élet, a szerzetesek világnapjává február 2-át, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét. A lengyel pápa szerint az ünnep célja: hálát adni Istennek a szerzetesi élet ajándékáért, előmozdítani a szerzetesség ismeretét és szeretetét, valamint lehetőséget adni a szerzeteseknek, hogy egyre inkább rácsodálkozzanak életük szépségére és azokra a csodákra, melyeket az Úr bennük és általuk művel az egyház és a világ javára.
Február 3. - Szent Balázs püspök és vértanú
A hagyomány szerint az örményországi Szebaszte városának volt a püspöke a IV. században. A börtönben megmentette egy gyermek életét, aki halszálkát nyelt. Ezért keleten és nyugaton már a VI. századtól kezdve kérik közbenjárását a torokbetegség ellen. 316-ban Liciniusz császár idejében lefejezték. Az ünnepéhez kötődő balázs- áldás a XVI. század óta terjedt el. Balázst a középkor óta a 14 segítő szent közé sorolják.
Nevének megfelelően (Blasius=Basilius=király) igazi királyi lélek volt. Életét az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek véghosszat nem érő sorával szőtte át, halálát pedig a vértanúság bátor hitvallásával pecsételte meg. A 3. század második felében élt, s 316 körül szenvedett vértanúhalált.
Szülővárosában, az örményországi Szebasztéban eredetileg orvosi gyakorlatot folytatott. Mivel azonban igen vallásos életet élt és a testi bajok gyógyítása mellett nagy gondot fordított a lelki sebek behegesztésére is, keresztény testvérei a legközelebbi püspökválasztás alkalmával egy szívvel lelkük pásztorává választották. Balázs meghajolt a nép akarata előtt és ettől kezdve egészen a lelkek gondozására adta magát. Erre nagy szükség is volt, mert Keleten még mindig erősen dühöngött a keresztényüldözés. Konstantin császár társuralkodója, Licinius ugyanis önkényesen túltette magát a 313-ban kiadott milánói türelmi rendeleten és folytatta az üldözést.
Az üldözés Szebasztéba is elhatott és természetesen elsősorban a nyáj pásztorát vette célba. Balázs híveinek unszolására egy időre kitért az üldözők dühe elől. A város közelében egy sziklaüregben vonta meg magát. Szebaszte pogány prefektusa Agricola azonban elfogatta. Miközben a katonák a városba vitték Balázst, amerre haladt, hívei mindenütt eléje vitték betegeiket és ő a kereszt jelével meggyógyította őket. Ekkor gyógyította meg a halszálkától fulladozó gyermeket is.
Agricola először nyájassággal akart Balázsra hatni. "Üdvözlégy Balázs - mondotta -, akit Agricola és az istenek kegyelnek". Mire a szent: "Légy áldott, jó Agricola; de áldott csak akkor leszel, ha nem mondod isteneknek azokat, akik tulajdonképpen ördögök". Az imént még nyájas prefektust teljesen kihozta sodrából ez a bátor felelet, s mivel látta, hogy Balázs állhatatosságát nem tudja megtörni, lefejeztette őt. A hívők emlékezete úgy tudja, hogy a szent püspök közvetlenül halála előtt ígéretet kapott Istentől, hogy mindazok, akik testi vagy lelki bajaikban, főleg torokfájásban az ő közbenjárását kérik biztos meghallgatást remélhetnek.
Szent Balázs segítségül hívása a különböző betegségekben nagyon régi időkre nyúlik vissza. Az ún. balázsolás nyomait Németországban és Csehországban már a középkorban felleljük: A pap két, András- kereszt módjára összeillesztett gyertyát tart a hívők álla alá és megáldja őket e szavak kíséretében: "Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására szabadítson meg téged az Isten a torokbajtól és minden más bajtól". A 14. század közepén dühöngő rettenetes himlő- és pestisjárvány nagymértékben hozzájárult Szent Balázs tiszteletének általánossá válásához. Ez a szörnyű betegség ugyanis legtöbbször torokfájással és fulladási rohamokkal kezdődött. Valószínűleg innét kezdve számítják Szent Balázst a 14 segítő szent közé (Ákos, Balázs, Borbála, Cirjék, Dénes, Egyed, Erazmus, Eustachius, György, Katalin, Margit, Kristóf, Pantaleon, Vitus). Az orvosok, muzsikusok pártfogójaként tiszteljük.
Február 3. C év, évközi idő, 4. vasárnap
Ahol, és amikor elér az ember füléhez a Jézust hirdető evangélium, ott és akkor az üdvösség lehetősége újra meg újra hatékony „mát” kínál az embernek. Hogy meghallhassuk Jézus hívó szavát, hogy nyitott legyen szívünk az evangélium befogadására, hogy élni tudjuk a szeretetet, kérjük ma is Isten kegyelmét.
A szeretetről nagyon sokan, nagyon sokfélét mondtak, írtak, festettek már. Talán nincs még egy olyan szó, ami mögött olyan mély tartalom lenne, mint a szeretet. De talán nincs még egy olyan szó, ami ne lenne annyira lejáratva, mint a szeretet. Nagyon nehéz úgy beszélni a szeretetről, hogy az ne legyen pusztán csak rózsaszín máz, hogy az egyáltalán ne legyen giccses, hogy ne pusztán csak közhelyekből álljon. Elhatároztam, hogy nem mondok semmi olyasmit, hogy a szeretet egy nagyon jó érzés, hogy a szeretet a legszebb emberi tulajdonság, hogy a szeretet nélkül nem lehet élni, hanem azt mondom, hogy a szeretet árvíz, a szeretet tűzvész és a szeretet sivatag.
A szeretet árvíz. Talán meglepő, hogy ezt mondom. Az árvíznek nem szoktunk örülni. Az árvíz önmagában nem egy kellemes dolog. Mégis szeretetünknek olyannak kell lennie, mint az árvíznek. Méghozzá abban az értelemben, hogy nem tud megmaradni a saját medrében. Ahogy a megáradt folyó kilép önmagából, ugyanúgy a szeretetünknek is ki kell lépnie önmagunkból. Nem szabhatnak határt emberi gátak. Jézus szeretetét sem az emberi vélemények határozták meg. Ha szeretett akkor szombaton is gyógyított. Ha szeretett akkor még a házasságtörőnek is megbocsátott. Nem az emberi véleményeket nézte, hanem egyszerűen szeretett. Kilépve önmagából, mindent és mindenkit magával ragadva szeretett. Ha őt követjük, mi sem tehetünk másként.
A szeretet tűzvész. Be kell vallanunk, hogy önmagában ez sem valami jó dolog. Az árvíz mellett talán a tűzvész az, amitől a legjobban félünk. Milyen szörnyű, amikor arról hallunk tudósítást, hogy tűzvész pusztít és nem kímél sem életet, sem értékeket. Mégis azt mondom, hogy szeretetünknek olyannak kell lennie, mint a tűzvésznek. Méghozzá abban az értelemben, hogy mindent és mindenkit lángra lobbant. Egyszerűen ne lehessen megfékezni. Ne lehessen elfolytani szeretetünket! Amikor Jézust keresztre feszítették, azt gondolták, ‘na most elfolytjuk’, ‘na most egyszer s mindenkorra kioltjuk ezt a tüzet’. Mekkorát tévedtek! Krisztus szeretetét nem tudták kioltani, nem tudták elfolytani. Mindmáig lángol és terjed a világban! Rajtunk keresztül. Értsem meg, ha én, ha te nem égünk, kialszik a világ. Értsem meg, hogy ha én, ha te nem lángolunk, akkor nincs, aki a tüzet tovább adja! Ha én, ha te nem szeretjük a mellettünk levőt, akkor lehet, hogy senki se, szereti őt! Legyünk olyan tűz a világban, amit nem lehet kioltani.
A szeretet sivatag. Emberi tapasztalatunk az, hogy a sivatag olyan hely, ahol nincs élet, ahol lehetetlen dolog huzamosabb ideig élni. A sivatag önmagában barátságtalan, zord hely, mégis azt mondom szeretetünk legyen olyan, mint a sivatag. Nem szabad, hogy csak az érzelmeken alapuljon. Az igazi szeretet, akkor is szeret, ha nem érzi. Akkor is ha bennem szárazság van, akkor is ha már-már kiégtem a másik felé. A szeretet nem pusztán érzelem. Ha csak azokat szeretitek – mondta Jézus -, akik benneteket is szeretnek, nem vagytok különbek e világ embereinél. Jézus szeretete olyan volt, mint a sivatag. A végső elhagyatottságban, a végső ürességben, a kereszten is tudott szeretni. Sőt ekkor szeretett a legjobban, hiszen életét adta mindenkiért. Azokért is akik őt szerették, de azokért is akik őt keresztre szegezték. A mi szeretetünk is ilyen sivatagi szeretet legyen, ne pusztán csak az érzelmeken alapuljon, ne válogasson.
A szeretet árvíz, amelynek nincs emberi gátja. A szeretet tűzvész, amit nem lehet kioltani. A szeretet sivatag, ami a legnehezebb pillanatban is képes a másikat szeretni. A szeretet feladat, amit még ebben a pillanatban el kell kezdenem és soha nem szabad abbahagynom!
Dr. Csertő J György
Február 5. KEDD – Szent Ágota szűz és vértanú
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap, és úgy kövessen. Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.” (Lk. 9, 23-24).
Szt. Ágota a keresztény ókor leghíresebb szentjei közé tartozik 250-ben halt vértanúhalált.
A keresztényüldözés idején a szicíliai Katániában született előkelő szülők gyermekeként. A fiatal, Krisztus szeretetére vágyó leány túlságosan hamar a kéjvágyó helytartó mesterkedéseinek célpontjává lett, akinek visszautasította házassági ajánlatát. Ezért a helytartó Ágotát bíróság elé állíttatta, kihallgatták, megkínozták, és börtönbe vetették. Néhány nap leforgása alatt a kínzások egész sorát kellett kiállnia. Amikor a földühödött bíró semmire sem ment, poroszlóival szinte halálra verette, majd levágatta a leány mellét,végül is Ágota a bántalmazások következtében meghalt a börtönben.
Tiszteletét az indította el, hogy szülővárosa, Katánia, a szent vértanúságának első évfordulóján csodásan megmenekült az Etna kitörésétől. A lakosság a vértanú sírjáról elhozott fátyollal segítségét kérve vonult a megsemmisítő lávafolyam elé, és az február 5- én minden várakozás ellenére megállt. Szent Ágota híre és tisztelete gyorsan elterjedt Szicílián kívül az egész Egyházban.
Tűzvész és földrengés ellen hívják oltalmul. A középkorban a tizennégy segítőszent között találjuk. Főleg a mellbetegek fordulnak hozzá.
Mit ígér Jézus: Aki elveszíti értem az életét, az megmenti. Ágota esetében ez azt jelenti, hogy halála után az örök boldogság részese lett, de a földön ennek köszönhetően ma is emlékszünk rá.
Ima: Istenünk, ki mindenható erőddel a gyengébb nemnek is megadtad a vértanúság győzelmét, kérünk, engedd jóságosan, hogy akik Szent Ágota szűz és vértanú égi születésnapját üljük, az ő példája szerint eljuthassunk Hozzád!
Japánban Xavéri Szent Ferenc kezdte meg a hittérítést. Ő maga nem sok eredményt láthatott, de a következő évtizedekben seregestől tértek meg az emberek, és 1587-ben már mintegy 250.000 lelket számláló katolikus közösség élt Japánban Nagasaki központtal. De éppen ebben az esztendőben az ország ura, Toyotomi Hideyosi (1582-1598), aki korábban elnéző volt a keresztényekkel szemben, a kudarcba fulladt koreai háború miatt ellenük fordult: a jezsuitákat kiutasította az országból. Rendelkezését azonban nem vették szigorúan, így néhány jezsuita eltávozott, a többség viszont helyben maradt és titokban tovább folytatta a térítést.
1593-ban a Fülöp-szigetekről, Manilából ferencesek érkeztek Japánba, akik nagy buzgóságukban egyszerűen figyelmen kívül hagyták az előttük járt missziósok tapasztalatait. Annak ellenére, hogy a shogun, Hideyosi betiltotta a prédikálást, nyíltan hirdették az evangéliumot, sőt két konventet és kórházakat is alapítottak. Hideyosi 1596 decemberében elfogatta a ferenceseket, s velük együtt három jezsuitát és tizenöt japán hívőt, akik a ferences harmadrend tagjai voltak. Meakóba gyűjtötték őket össze, s miután megkínozták, halálra ítélték őket.
Az ítélet úgy szólt, hogy Nagasakiban kereszten fognak meghalni. Miután az ítéletet kimondták, mindegyiküket megcsonkították: levágták a bal fülüket, és hármasával kocsira kötözve körülhurcolták őket Meakóban, hogy a nép csúfolhassa a keresztényeket. Ezután elindították a huszonnégy halálraítéltet Nagasaki felé. Az út egy hónapig tartott és jelentős részét gyalog kellett megtenniük. Az uralkodó szándéka az volt, hogy amerre csak a menet elhalad, elrettentse a keresztényeket a hitüktől. Ám ennek éppen az ellenkezője történt: a vértanúságra kiválasztottak mindenütt erőt öntöttek a hívekbe, azok pedig, különféle módokon s ahogy csak lehetett, szolgálatukra voltak. E szolgáló keresztények közül ketten csatlakoztak is a rabokhoz, hogy mindig mellettük lehessenek, ezért a parancsnok egyszerűen besorolta őket a kivégzendők közé.
Február 5-én Nagasakiban, a kikötő előtti dombon az egész városnak szánt látványosság volt a kivégzés. Az áldozatokat keresztre kötözték, ők pedig a Te Deumot énekelve készültek a halálra, majd a keresztről buzdították a hívőket. A vértanúk között lévő gyermekek a Laudate pueri Dominum (Dicsérjétek gyermekek az Urat) kezdetű zsoltárt énekelték. Életüket két-két katona lándzsája oltotta ki, keresztben szúrták át mindegyikük szívét.
A huszonhat vértanú közül három japán származású jezsuita volt:
Kisai Jakab 1533-ban született pogány szülőktől. Tizenhat éves koráig egy bonc (buddhista pap) nevelte, akitől megtanulta a szépírást. Később megkeresztelkedett és egy újonnan megkeresztelt leányt vett feleségül. Egy kisfiúk született, de azután az asszony visszatért ősei vallására. Jakab ezért elvált tőle, és gyermekét keresztényekre bízta, hogy a hitben neveljék. Ő maga Osakában jelentkezett a jezsuitáknál, akik fölvették, és műveltségét látva hamarosan hitoktatással bízták meg. A ferencesekkel és két másik novíciustársával együtt börtönözték be. A kivégzés előtti éjszakán a velük lévő jezsuita páter kezébe tette le szerzetesi fogadalmát.
Miki Pál Kiotóban született 1556-ban. Öt éves korában keresztelték meg, s amikor húsz éves lett, felvételét kérte a jezsuita rendbe. Két évi próbaidő után novíciátusra bocsátották. Amikor tanítani kezdett, nagy hatása volt, mert jól ismerte a buddhizmust, és tudott vitatkozni a boncokkal is. Ogantino helyettes tartományfőnököt elkísérte prédikáló útjaira, s nem sokkal később ő maga lett Japán leghíresebb szónoka. 1596. december 26-án tartóztatták le két novíciustársával, Kisai Jakabbal és Szoan Jánossal együtt. Még a kereszten is térített! Az egész vértanú-csoportot róla szokták elnevezni: Miki Pál és társai.
Gotói Szoan János 1578-ban született keresztény családból. Amikor szülőföldjén üldözés támadt, a család áttelepült Nagasakiba, ahol akkor békében éltek a keresztények. 15 évesen kérte fölvételét a jezsuiták közé, akik hitoktatással bízták meg és Marecon Péter atya mellé adták segítségül. Osakában tanított, majd a próbaidő elteltével Miki Pállal és Kisai Jakabbal kezdte meg a novíciátust. Együtt nyerték el a vértanúságot.
Amikor egyszer Jézus a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálójukat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon – egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra kivetem a hálót.” Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt. Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”. A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust. Lk 5,1-11
A halászok kiszálltak, – mi több, hálójukat mosták. Hogyan lehetséges ez? Hisz Jézus épp a tömegeknek prédikált. Őket, a halászokat, azonban a munkájuk kötötte le. Te mit tennél ilyen érdektelenség láttán, főleg, ha pont azok mutatnak tüntető közömbösséget, akiket leginkább meg szeretnél nyerni: kiszemelt munkatársaidat? Jézus bámulatos tapintattal járt el. „Megvendégeltette” magát a halászok bárkájába, majd onnan folytatta a tanítást. Ez egyfelől nagy megtiszteltetés ezeknek az egyszerű mesterembereknek, hisz a bárka mintegy az otthonuk. Másfelől így természetes módon Jézus hallgatóivá váltak. Majd utólag megértik, és mi is értsük meg, hogy csak az lehet Jézus munka- és útitársa, aki előbb meghallgatta tanítását.
Ezek után, miután befejezte a tanítást, annak nyilvános részét, halászi minőségében fordult a dolgozó emberhez. „Evezz a mélybe”… Ez az, amihez Péter és társai értettek: halfogáshoz. A különös idegen azonban nem volt szakmabeli, és Péter mégis engedelmeskedett neki. Ez talán a történet legizgalmasabb mozzanata. Miért hitt neki Péter? Olyan kérdésben, amelyben ő és nem Jézus volt a szakember? Milyen alázat és milyen hit kellett ehhez? Vagy talán az egész éjszaka sikertelensége, a kudarc tette őt nyitottá? Hisz mit kockáztatott? Nemde, Jézus volt az, aki kockáztatott? Hisz ha ismét nem fognak semmit, oda a hitele! Már pedig itt a csapatépítés leg kezdetén vagyunk, valójában ettől a halfogástó, annak eredményességétől függ az induló apostol munka teljes sikere. Mindezt még jobban átérezte az egész csapat, amikor megtörtént a hihetetlen: bőséges volt ott a fogás, ahol az „amatőr” utasítására kivetették hálójukat.
Ki-ki alkalmazza ezt a történetet és annak lehetséges tanulságait immár saját szakmájára, saját életére, saját hivatására. A szerencsésebbek Péterhez hasonlóan partra vonják majd hajóikat, és Jézushoz szegődnek.
A keresztényüldözés idején a szicíliai Katániában született előkelő szülők gyermekeként. A fiatal, Krisztus szeretetére vágyó leány túlságosan hamar a kéjvágyó helytartó mesterkedéseinek célpontjává lett, akinek visszautasította házassági ajánlatát. Ezért a helytartó Ágotát bíróság elé állíttatta, kihallgatták, megkínozták, és börtönbe vetették. Néhány nap leforgása alatt a kínzások egész sorát kellett kiállnia. Amikor a földühödött bíró semmire sem ment, poroszlóival szinte halálra verette, majd levágatta a leány mellét,végül is Ágota a bántalmazások következtében meghalt a börtönben.
Tiszteletét az indította el, hogy szülővárosa, Katánia, a szent vértanúságának első évfordulóján csodásan megmenekült az Etna kitörésétől. A lakosság a vértanú sírjáról elhozott fátyollal segítségét kérve vonult a megsemmisítő lávafolyam elé, és az február 5- én minden várakozás ellenére megállt. Szent Ágota híre és tisztelete gyorsan elterjedt Szicílián kívül az egész Egyházban.
Tűzvész és földrengés ellen hívják oltalmul. A középkorban a tizennégy segítőszent között találjuk. Főleg a mellbetegek fordulnak hozzá.
Mit ígér Jézus: Aki elveszíti értem az életét, az megmenti. Ágota esetében ez azt jelenti, hogy halála után az örök boldogság részese lett, de a földön ennek köszönhetően ma is emlékszünk rá.
Ima: Istenünk, ki mindenható erőddel a gyengébb nemnek is megadtad a vértanúság győzelmét, kérünk, engedd jóságosan, hogy akik Szent Ágota szűz és vértanú égi születésnapját üljük, az ő példája szerint eljuthassunk Hozzád!
Február 6. SZERDA – Miki Szent Pál és társai vértanúk
Japánban Xavéri Szent Ferenc kezdte meg a hittérítést. Ő maga nem sok eredményt láthatott, de a következő évtizedekben seregestől tértek meg az emberek, és 1587-ben már mintegy 250.000 lelket számláló katolikus közösség élt Japánban Nagasaki központtal. De éppen ebben az esztendőben az ország ura, Toyotomi Hideyosi (1582-1598), aki korábban elnéző volt a keresztényekkel szemben, a kudarcba fulladt koreai háború miatt ellenük fordult: a jezsuitákat kiutasította az országból. Rendelkezését azonban nem vették szigorúan, így néhány jezsuita eltávozott, a többség viszont helyben maradt és titokban tovább folytatta a térítést.
1593-ban a Fülöp-szigetekről, Manilából ferencesek érkeztek Japánba, akik nagy buzgóságukban egyszerűen figyelmen kívül hagyták az előttük járt missziósok tapasztalatait. Annak ellenére, hogy a shogun, Hideyosi betiltotta a prédikálást, nyíltan hirdették az evangéliumot, sőt két konventet és kórházakat is alapítottak. Hideyosi 1596 decemberében elfogatta a ferenceseket, s velük együtt három jezsuitát és tizenöt japán hívőt, akik a ferences harmadrend tagjai voltak. Meakóba gyűjtötték őket össze, s miután megkínozták, halálra ítélték őket.
Az ítélet úgy szólt, hogy Nagasakiban kereszten fognak meghalni. Miután az ítéletet kimondták, mindegyiküket megcsonkították: levágták a bal fülüket, és hármasával kocsira kötözve körülhurcolták őket Meakóban, hogy a nép csúfolhassa a keresztényeket. Ezután elindították a huszonnégy halálraítéltet Nagasaki felé. Az út egy hónapig tartott és jelentős részét gyalog kellett megtenniük. Az uralkodó szándéka az volt, hogy amerre csak a menet elhalad, elrettentse a keresztényeket a hitüktől. Ám ennek éppen az ellenkezője történt: a vértanúságra kiválasztottak mindenütt erőt öntöttek a hívekbe, azok pedig, különféle módokon s ahogy csak lehetett, szolgálatukra voltak. E szolgáló keresztények közül ketten csatlakoztak is a rabokhoz, hogy mindig mellettük lehessenek, ezért a parancsnok egyszerűen besorolta őket a kivégzendők közé.
Február 5-én Nagasakiban, a kikötő előtti dombon az egész városnak szánt látványosság volt a kivégzés. Az áldozatokat keresztre kötözték, ők pedig a Te Deumot énekelve készültek a halálra, majd a keresztről buzdították a hívőket. A vértanúk között lévő gyermekek a Laudate pueri Dominum (Dicsérjétek gyermekek az Urat) kezdetű zsoltárt énekelték. Életüket két-két katona lándzsája oltotta ki, keresztben szúrták át mindegyikük szívét.
A huszonhat vértanú közül három japán származású jezsuita volt:
Kisai Jakab 1533-ban született pogány szülőktől. Tizenhat éves koráig egy bonc (buddhista pap) nevelte, akitől megtanulta a szépírást. Később megkeresztelkedett és egy újonnan megkeresztelt leányt vett feleségül. Egy kisfiúk született, de azután az asszony visszatért ősei vallására. Jakab ezért elvált tőle, és gyermekét keresztényekre bízta, hogy a hitben neveljék. Ő maga Osakában jelentkezett a jezsuitáknál, akik fölvették, és műveltségét látva hamarosan hitoktatással bízták meg. A ferencesekkel és két másik novíciustársával együtt börtönözték be. A kivégzés előtti éjszakán a velük lévő jezsuita páter kezébe tette le szerzetesi fogadalmát.
Miki Pál Kiotóban született 1556-ban. Öt éves korában keresztelték meg, s amikor húsz éves lett, felvételét kérte a jezsuita rendbe. Két évi próbaidő után novíciátusra bocsátották. Amikor tanítani kezdett, nagy hatása volt, mert jól ismerte a buddhizmust, és tudott vitatkozni a boncokkal is. Ogantino helyettes tartományfőnököt elkísérte prédikáló útjaira, s nem sokkal később ő maga lett Japán leghíresebb szónoka. 1596. december 26-án tartóztatták le két novíciustársával, Kisai Jakabbal és Szoan Jánossal együtt. Még a kereszten is térített! Az egész vértanú-csoportot róla szokták elnevezni: Miki Pál és társai.
Gotói Szoan János 1578-ban született keresztény családból. Amikor szülőföldjén üldözés támadt, a család áttelepült Nagasakiba, ahol akkor békében éltek a keresztények. 15 évesen kérte fölvételét a jezsuiták közé, akik hitoktatással bízták meg és Marecon Péter atya mellé adták segítségül. Osakában tanított, majd a próbaidő elteltével Miki Pállal és Kisai Jakabbal kezdte meg a novíciátust. Együtt nyerték el a vértanúságot.
Február 9. SZOMBAT – Szűz Mária szombati emléknapja
Üdvözlégy, Szűzanya! Te szülted a Királyt,
aki az ég és a föld Ura mindörökkön-örökké.
Üdvözlégy, Szűzanya! Te szülted a Királyt,
aki az ég és a föld Ura mindörökkön-örökké.
Február 10. évközi 5. vasárnap
Amikor egyszer Jézus a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálójukat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon – egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra kivetem a hálót.” Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt. Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”. A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust. Lk 5,1-11
A halászok kiszálltak, – mi több, hálójukat mosták. Hogyan lehetséges ez? Hisz Jézus épp a tömegeknek prédikált. Őket, a halászokat, azonban a munkájuk kötötte le. Te mit tennél ilyen érdektelenség láttán, főleg, ha pont azok mutatnak tüntető közömbösséget, akiket leginkább meg szeretnél nyerni: kiszemelt munkatársaidat? Jézus bámulatos tapintattal járt el. „Megvendégeltette” magát a halászok bárkájába, majd onnan folytatta a tanítást. Ez egyfelől nagy megtiszteltetés ezeknek az egyszerű mesterembereknek, hisz a bárka mintegy az otthonuk. Másfelől így természetes módon Jézus hallgatóivá váltak. Majd utólag megértik, és mi is értsük meg, hogy csak az lehet Jézus munka- és útitársa, aki előbb meghallgatta tanítását.
Ezek után, miután befejezte a tanítást, annak nyilvános részét, halászi minőségében fordult a dolgozó emberhez. „Evezz a mélybe”… Ez az, amihez Péter és társai értettek: halfogáshoz. A különös idegen azonban nem volt szakmabeli, és Péter mégis engedelmeskedett neki. Ez talán a történet legizgalmasabb mozzanata. Miért hitt neki Péter? Olyan kérdésben, amelyben ő és nem Jézus volt a szakember? Milyen alázat és milyen hit kellett ehhez? Vagy talán az egész éjszaka sikertelensége, a kudarc tette őt nyitottá? Hisz mit kockáztatott? Nemde, Jézus volt az, aki kockáztatott? Hisz ha ismét nem fognak semmit, oda a hitele! Már pedig itt a csapatépítés leg kezdetén vagyunk, valójában ettől a halfogástó, annak eredményességétől függ az induló apostol munka teljes sikere. Mindezt még jobban átérezte az egész csapat, amikor megtörtént a hihetetlen: bőséges volt ott a fogás, ahol az „amatőr” utasítására kivetették hálójukat.
Ki-ki alkalmazza ezt a történetet és annak lehetséges tanulságait immár saját szakmájára, saját életére, saját hivatására. A szerencsésebbek Péterhez hasonlóan partra vonják majd hajóikat, és Jézushoz szegődnek.
Február 11. - A betegek világnapja
A II. János Pál pápa 1992-ben rendelte el, hogy február 11-e a Betegek Világnapja legyen.
Annak emlékére áldoznak e napon, hogy a francia Pireneusok lábánál, Lourdes-ban rőzsegyűjtés közben egy barlangnál 1858. február 11-én látomása volt Bernadett Soubirous-nak, az akkor 14 éves beteges, szegény sorsú kislánynak. A látomások ismétlődtek, majd február 15-én a sziklabarlangban csodatevő forrás fakadt.
Szűz Mária közvetítőnek szánta Bernadettet, üzeneteit neki mondta el és arra kérte, továbbítsa azokat. Sokáig tartott, míg a kislány szavait hitelesnek fogadták el. A jelenések helyén ma már hatalmas templom áll Lourdesban és a testi-lelki bajokban szenvedők, a vigaszt keresők millióit vonzza.
Minden évben február 11-én, a lourdes-i Szűzanya emléknapján, más és más világrészen emlékeznek meg a betegek világnapjáról.
Bernadett 1844 január 4-én született Lourdes-ban, szegény munkáscsaládból. Már gyermekkorában sokat kellett dolgoznia. 14 éves volt, amikor 1858 február 11 és július 16 közötti időben tizennyolcszor megjelent neki a Szűzanya. Mária azt mondta neki, hogy nem ebben az életben, hanem a túlvilágon teszi boldoggá. A jelenések miatt sokat zaklatták még az egyháziak is addig, amíg a jelenéseket hivatalosan el nem ismerték. Jelen volt még, amikor Lourdes-ban megépült az altemplom.
Azután 1866 júliusában bevonult a Caritas és Iskolanővérek Nevers-i kolostorába. Meg-nem-értés, betegség és szenvedés volt itt is a sorsa. Fogadalmát is csak akkor tehette le, amikor betegsége életveszélyesre fordult. Mindössze 35 évet élt. 1879 április 16-án halt meg a Nevers-i kolostorban. Holttestét épségben találták meg, amikor 30 év múlva felnyitották a sírját. Így látható teste most is a templom oldalkápolnájában. 1925-ben boldoggá, 1933-ban szentté avatták.
Annak emlékére áldoznak e napon, hogy a francia Pireneusok lábánál, Lourdes-ban rőzsegyűjtés közben egy barlangnál 1858. február 11-én látomása volt Bernadett Soubirous-nak, az akkor 14 éves beteges, szegény sorsú kislánynak. A látomások ismétlődtek, majd február 15-én a sziklabarlangban csodatevő forrás fakadt.
Szűz Mária közvetítőnek szánta Bernadettet, üzeneteit neki mondta el és arra kérte, továbbítsa azokat. Sokáig tartott, míg a kislány szavait hitelesnek fogadták el. A jelenések helyén ma már hatalmas templom áll Lourdesban és a testi-lelki bajokban szenvedők, a vigaszt keresők millióit vonzza.
Minden évben február 11-én, a lourdes-i Szűzanya emléknapján, más és más világrészen emlékeznek meg a betegek világnapjáról.
Bernadett 1844 január 4-én született Lourdes-ban, szegény munkáscsaládból. Már gyermekkorában sokat kellett dolgoznia. 14 éves volt, amikor 1858 február 11 és július 16 közötti időben tizennyolcszor megjelent neki a Szűzanya. Mária azt mondta neki, hogy nem ebben az életben, hanem a túlvilágon teszi boldoggá. A jelenések miatt sokat zaklatták még az egyháziak is addig, amíg a jelenéseket hivatalosan el nem ismerték. Jelen volt még, amikor Lourdes-ban megépült az altemplom.
Azután 1866 júliusában bevonult a Caritas és Iskolanővérek Nevers-i kolostorába. Meg-nem-értés, betegség és szenvedés volt itt is a sorsa. Fogadalmát is csak akkor tehette le, amikor betegsége életveszélyesre fordult. Mindössze 35 évet élt. 1879 április 16-án halt meg a Nevers-i kolostorban. Holttestét épségben találták meg, amikor 30 év múlva felnyitották a sírját. Így látható teste most is a templom oldalkápolnájában. 1925-ben boldoggá, 1933-ban szentté avatták.
Forrás: kulturport.hu.
-------------------------------------------------------------
A Szentatya üzenete a betegek XXI. világnapjára
A pápa üzenetének teljes, hivatalos magyar fordítását olvashatják az alábbiakban.
„Menj és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10, 37)
Kedves Testvéreim!
1. 2013. február 11-én, a Lourdes-i Szűzanya liturgikus emléknapján az altöttingi Mária-kegyhelyen tartjuk meg ünnepélyes formában a betegek XXI. világnapját. Ez a nap a betegek, az egészségügyi dolgozók, a keresztény hívek és minden jóakaratú ember számára fontos alkalom: „az imádság, a megosztás fontos pillanata, alkalom arra, hogy a szenvedést felajánljuk az Egyházért, meghívást jelent mindenkinek, hogy felismerje beteg testvére arcában Krisztus szent arcát, aki a szenvedésén, halálán és feltámadásán keresztül vitte végbe az emberiség üdvözítését” (vö. II. János Pál, A betegek világnapjának alapító levele, 1992. május 13, 3.). Ezen a napon különösen közel érzem magam hozzátok, kedves betegek, akik a betegségből és szenvedésből fakadó próbatétel nehéz időszakát élitek meg beteggondozó intézetekben, gyógykezelő helyeken vagy otthonotokban. Mindenkihez jussanak el a II. Vatikáni Zsinat atyáinak bátorító szavai: „Nem vagytok magatokra hagyva, és nem vagytok feleslegesek sem: Krisztus hívott meg titeket, az Ő áttetsző képmása vagytok” (Üzenet a szegényeknek, a betegeknek és a szenvedőknek).
2. Hogy kísérjelek Benneteket a lelki zarándokúton, amely Lourdes-ból – a remény és a kegyelem szimbolikus helyéről – az altöttingi kegyhely felé vezet minket, a jó szamaritánus alakját szeretném elmélkedésnek javasolni (vö. Lk 10,25-37). Az evangéliumi példabeszéd, amelyet Szent Lukács mond el, a hétköznapi életből vett képek és elbeszélések sorába illeszkedik bele, amelyekkel Jézus meg akarja értetni, hogy Isten végtelenül szeret minden embert, különösen akkor, amikor életében betegség vagy fájdalom van jelen. Ugyanakkor a jó szamaritánusról szóló példabeszéd záró szavaival: „Menj és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10, 37), Jézus rámutat arra, hogy milyen magatartással kell valamennyi tanítványának mások felé fordulnia, főleg azok felé, akiknek ápolásra van szükségük. Az Istennel való intenzív imaéleten keresztül az Ő végtelen szeretetéből kell erőt merítenünk, hogy a jó szamaritánushoz hasonlóan nap mint nap konkrét figyelem legyen bennünk az iránt, aki testében vagy lelkében megsebzett, aki segítséget kér, legyen az akár ismeretlen és szegény ember. Ez nemcsak a lelkipásztori és egészségügyi dolgozókra vonatkozik, hanem mindenkire, magára a betegre is, aki saját helyzetét megélheti a hit távlatában: „Nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés előli menekülés üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést elfogadja, benne érlelődjön, és értelmet találjon benne a Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel szenvedett” (Spe salvi kezdetű enciklika, 37).
3. Számos egyházatya a jó szamaritánus alakjában magát Jézust látta, a rablók kezére került emberben pedig Ádámot, a saját bűne által megsebzett és eltévelyedett emberiséget (vö. Órigenész homíliája Lukács evangéliumáról XXXIV, 1-9; Szent Ambrus, Magyarázat szent Lukács evangéliumához, 71-84; Szent Ágoston, Beszédei 171). Jézus az Isten Fia, aki jelenvalóvá teszi az Atya szeretetét, amely hűséges, örök, korlátok és határok nélküli szeretet. De Jézus az is, aki „leveti” „isteni öltözékét” („kiüresíti önmagát”), aki leereszkedik isteni „mivoltából”, hogy emberi alakot öltsön (vö. Fil 2,6-8) és közelebb kerüljön az ember fájdalmához egészen addig, hogy alászállt a poklokra, ahogy a Hiszekegyben mondjuk, és hogy reményt és fényt hozzon. Nem tartja félteni való kincsnek azt, hogy Istennel egyenlő, hogy Ő Isten (vö. Fil 2,6), hanem irgalommal telve lehajol az emberi szenvedés mélységébe, hogy a vigasz olaját és a remény borát öntse rá.
4. A Hit éve, amelyet most élünk, kedvező alkalmat jelent, hogy felélénkítsük a szeretetszolgálatot egyházi közösségeinkben, hogy mindenki jó szamaritánus legyen a másik felé, a mellette lévő ember felé. Ezzel kapcsolatban szeretnék felidézni néhány személyt az Egyház történetének számtalan alakja közül, akik segítették a betegeket abban, hogy értéket tulajdonítsanak a szenvedésnek emberi és lelki téren. Jelentsenek ők példát és ösztönzést számunkra. A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz, a „scientia amoris (szeretet tudománya) szakértője” (II. János Pál, Novo Millennio ineunte apostoli levél, 42), betegségét – amely „nagy szenvedéseken keresztül a halálhoz” vezette – „mély egységben tudta megélni Krisztus szenvedésével” (vö. Általános kihallgatás, 2011. április 6.). A tiszteletre méltó Luigi Novarese, akire sokan még ma is nagyon jól emlékeznek, szolgálata végzése során megértette, milyen fontos a betegekért és a szenvedőkért, illetve velük együtt imádkozni. Gyakran kísérte őket Mária-kegyhelyekre, különösen a lourdes-i barlangba. A felebarát iránti szeretettől indíttatva Raoul Follereau a Hansen-kórban (lepra) szenvedő betegeknek szentelte életét a földgolyó legeldugottabb vidékein is, és ő kezdeményezte a leprás betegek világnapjának bevezetését. Kalkuttai Boldog Teréz anya minden napját az eucharisztikus Jézussal való találkozással kezdte, és ezután ment ki az utcára rózsafüzérrel a kezében, hogy találkozzon a szenvedőkben jelen lévő Úrral és szolgálja Őt, főleg azokban, „akiket nem akarnak, nem szeretnek, akikkel nem törődnek”. Mindelstetteni Szent Schäffer Anna is példásan tudta saját szenvedéseit Krisztuséival egyesíteni: „a betegágya … kolostori cellává vált számára, és a szenvedés misszionáriusi szolgálatot jelentett neki… A napi szentáldozásból erőt merítve, fáradhatatlan közbenjáróvá vált az imádságban, és Isten szeretetét tükrözte vissza sokak számára, akik tanácsot kértek tőle” (Szenttéavatási homília, 2012. október 21.). Az evangéliumból kiemelkedik a Boldogságos Szűz Mária alakja, aki a legnagyobb áldozatig, a Golgotára is követte szenvedő fiát. Ő soha nem veszítette el a reményt, hogy Isten győz a rossz, a fájdalom és a halál felett, és ugyanazzal a hittel és szeretettel tudta átölelni Isten Fiát, amikor megszületett a betlehemi barlangban, és amikor meghalt a kereszten. Az isteni erőben való határozott bizalmát beragyogja Krisztus feltámadása, amely reményt ad a szenvedésben és megújítja a bizonyosságot az Úr közelségében és vigasztalásában.
5. Végül pedig szívből jövő hálámat és bátorításomat szeretném kifejezni a katolikus egészségügyi intézményeknek, a világi társadalomnak, az egyházmegyéknek, a keresztény közösségeknek, az egészségügyi pasztorációban elkötelezett szerzetesi családoknak, az egészségügyi dolgozók és önkéntesek egyesületeinek. Kívánom, hogy mindenkiben növekedjen annak tudata, hogy „az Egyház, amikor bármely emberi életet szeretettel és nagylelkűen fogad – különösen ha az gyengébb és beteg –, manapság küldetésének alapvető feladatát teljesíti” (II. János Pál, Christifideles laici szinódus utáni apostoli buzdítása, 38.).
A betegek XXI. világnapját a Szűzanyára, az Altöttingben tisztelt Kegyelmek Anyjának közbenjárására bízom, hogy mindig ott legyen a szenvedő emberiség mellett a vigasz és a szilárd remény keresésében. Segítse mindazokat, akik az irgalmasság apostolkodásában részt vesznek, hogy jó szamaritánusokká váljanak testvéreik számára, akik a betegség és szenvedés próbatételén mennek keresztül, és szívből adom apostoli áldásomat.
Vatikán, 2013. január 2.
XVI. Benedek pápa
Forrás: Magyar Kurír
„Emlékezzél meg ember, hogy porból lettél és porrá leszel”
A húsvétot megelőző negyvennapos böjt hamvazószerdán veszi kezdetét, amely idén február 13-ra esik. A keresztények ebben a bűnbánati időszakban Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére készülnek, a hitben való elmélyülés, a kiengesztelődés és a lemondás segítségével.
Hamvazószerda abból az ősi hagyományból eredeztethető, hogy a hívők a vezeklés részeként hamut szórtak a fejükre. Ennek emléke a mai napig megjelenik a szertartásban: az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából a pap ezen a napon (és nagyböjt első vasárnapján) keresztet rajzol a hívek homlokára, közben pedig ezt mondja: „Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel!” A hamu egyszerre jelképezi az elmúlást és a megtisztulást.
Mivel a vasárnapok az Egyház gyakorlata szerint nem számítanak böjti napnak, a VII. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt, így hamvazószerdától húsvét vasárnapig a böjti napok száma éppen negyvenet tesz ki.
A nagyböjt azért tart pontosan negyven napig, mert a Szentírásban és az abból kiinduló keresztény hagyományban a negyvenes szám mindig az egyes események jelentőségét emeli ki. (Jézus Krisztus nyilvános működésének megkezdése előtt negyven napot töltött a pusztában. Negyven napig tartott a vízözön, negyven évig vándorolt a pusztában a zsidó nép, Mózes negyven napig tartózkodott a Sínai hegyen és Jónás próféta negyvennapos böjtöt hirdetett Ninivében.)
A negyvennapos böjt a IV. századra vált általánossá a keresztény világban. A XI. századig olyannyira szigorú volt, hogy késő délutánig semmit sem ettek; húst, tejterméket és tojást pedig a böjti napokon egyáltalán nem fogyasztottak. Az Egyház ma már enyhébb böjtöt ír elő, de hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt rendel: a 18 és 60 év közötti híveknek csak háromszor lehet étkezniük és egyszer jóllakniuk. E két napon és nagyböjt többi péntekén 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst.
A bűnbánat jeleként a nagyböjt egész folyamán elmarad a szentmisében az alleluja, amely a liturgiában az öröm legközvetlenebb kifejeződése, a templomot pedig ez időszakban nem díszíti virág. A nagyböjt liturgikus színe a lila, amely a XIII. század óta jelképezi a liturgiában a bűnbánatot. Az Egyháznak sajátosan a nagyböjthöz kötődő szertartása a keresztúti ájtatosság, amelyen a hívek mintegy végigkísérik Krisztust a kereszthalála felé vezető úton.
A böjt vallásos gyakorlata a bűnbánat, a megtisztulás, az áldozat és a könyörgés fontosságát emeli ki, kifejezi az ember Isten iránt tanúsított szeretetét és az érte való áldozatvállalását. Húsvétra készülve az Egyház a böjt mellett az ima és az alamizsnálkodás (a szegények megsegítése) lelkületét ajánlja híveinek.
(katolikus.hu)
Nagyböjt ELSŐ vasárnapja
Február 17. C év
MTörv 26,4-10; Róm 10,8-13; Lk 4,1-13
Február 17. C év
MTörv 26,4-10; Róm 10,8-13; Lk 4,1-13
„Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán.”
Sok Krisztus-követő nem számol azzal, hogy éppen ott, ahová Isten hívja, fogják érni a leghevesebb sátáni támadások. Talán azt gondolják, az a hivatás biztos jele, hogy azon a helyen és állapotban, amelyet Istenért választottak, semmi sem zavarja meg lelkük nyugalmát. A mai Evangélium fényében egyszer s mindenkorra le kell számolnunk ezzel az illúzióval.
A sátán éppen akkor támad, amikor meghozzuk a nagy döntést, és rálépünk a keskeny útra, legyen az akármilyen életforma: papság, szerzetesség vagy házasság. Miért is kísértene akkor, mikor még nincs honnan letérítenie? Miért ne hagyná, hogy romantikus álmokat szőjünk arról, hogyan fogjuk Isten dicsőségét szolgálni? Talán még a mézesheteket is kivárja, hadd kábuljon bele annyi édességbe az ember, s higgye azt, hogy ez már örökké így fog tartani. Majd csak ezután kezdi meg offenzíváját, még mielőtt önátadásában egészen megszilárdulna a lélek.
Három fronton támad: a test kívánságát, a szemek kívánságát és az élet kevélységét próbálja felébreszteni bennünk, ugyanúgy, mint Jézusban, legfeljebb más szavakkal és eszközökkel. Fokozásként is fölfoghatjuk a kísértés három szintjét, de az is meglehet, hogy az első kettő csak puhatolózás, vagy épp elterelő hadművelet, a fő csapást – akárcsak az első megkísértéskor, a kezdet kezdetén – Istenbe vetett bizalmunkra készül mérni. Igazi célja nem az, hogy ebben vagy abban sikerüljön megmutatnia, mennyire gyöngék és esendők vagyunk, hanem hogy kihúzza hitünk alól a talajt, s ezzel kétségbeesésbe vagy vakmerő bizakodásba kergessen.
Ezért ennek megfelelően kell kidolgozni védekezési stratégiánkat: minden próbálkozása mögött leleplezni ezt a hátsó szándékot, és újra meg újra megerősíteni bizalmunkat Istenben. Nem fog-összeszorítva kell böjtölnünk és küszködnünk, hanem szüntelenül Isten arcát keresnünk.
Lehet, hogy egyszer-egyszer mégis elbotlunk, de a lényeg, hogy a harmadik fajta kísértésben ne győzhessen a sátán. Ha a hit és a bizalom belegyökerezik akaratunkba, gondolatainkba, életvitelünkbe, látszólag rángathat ide vagy oda, vihet a hegy tetejére vagy a templom párkányára, valójában nem tud helyünkről kimozdítani, s kénytelen megszégyenülten eltakarodni.
Február 22. Szent Péter apostol székfoglalásának ünnepe
Az apostolok az Egyház életének és szervezetének fontos pillérei. A mi hitünk elsősorban a kinyilatkoztatásra épül, mely Jézus életével ért véget, és az apostolok szilárd hitére. Az apostolok részesei voltak a megváltás művének, betekintést nyertek a mennyei misztériumokba, valamint küldetést és vezető feladatot kaptak közvetlenül Jézus Krisztustól. Az ő tudásuk közvetlenül tőle származik, hiszen őt hallgatták.
Jézus Krisztus szándéka volt a "Cathedra Petri" is, azaz Péter elsőbbsége az apostolok és minden keresztény között. Pétert rendelte saját Egyházának földi fejévé, hogy "amíg ő nincs velünk", addig ő és utódai vezessék a rá bízott nyájat. Ennek a nyájnak pedig szüksége van tanítóra és pásztorra, hiszen a "sötétben tévelyeg"...
Egy napon Jézus az apostolokkal beszélgetett. Feltett nekik egy kérdést: "Kinek tartják az emberek az Emberfiát? - Így válaszoltak: Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik más prófétának. Ezután Jézus az ő véleményükre volt kíváncsi: "Hát ti mit mondtok, ki vagyok?" - Péter válaszolt: "Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia." Erre Jézus válaszolt neki: "Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem Egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva. - Aztán lelkére kötötte tanítványainak, ne mondják el senkinek, hogy ő a Krisztus" (Mt 16,13-20; részben Lk 9,18-22 és Mk 8,27-30).
Ez az elbeszélés két alapvetően fontos elemet tartalmaz. Mindenekelőtt Jézus istenségének elismerését, amit Péter mondott ki a tizenkét apostol nevében. Nem ez volt az első eset, amikor istenségét imádták, hanem például korábban a vihar lecsendesítése után "térdre hullottak előtte és megvallották: Valóban Isten Fia vagy!" (Mt 14,33). A péteri feladat tehát (és az apostolutódok feladata) elsősorban az, hogy Isten népét Jézus Krisztus imádására ösztönözzék, mely elsősorban a liturgiában valósulhat meg. "Leborulva áldlak, láthatatlan istenség...." (SzVU 119)
Az apostolok kapják a feladatot, hogy a messiási titkot továbbadják - de nem azonnal. És nem is most, amikor egy csaknem pogány vidéken tartózkodnak, ahol sok zsidó lelki-szellemi zűrzavarban él. Még nekik is mélyebbre kell menniük ebben a felismerésben, mielőtt képesek lennének másokkal is megértetni. Ezért parancsol nekik Jézus hallgatást. Jézus Krisztus létének hirdetése alapos felkészültséget követel meg, hiszen a pogány és hitetlen ember, vagy a hívő, aki nem lát tisztán, számos kérdéssel és kétséggel nézhet szembe. Azokra pedig meg kell tudni felelni. Péter széke és az apostolok testülete tehát nem működhet megfelelő felkészültség nélkül - pontosabban nagyobb a felelősségük annál, mintsem a puszta tényeket hirdetni.
A másik fontos elem a szövegben Péter fölszentelése az eljövendő Egyház fejévé. A Péter név jelentése szikla, kő, arámul "Kéfás"-nak hangzik. Ez a rendíthetetlen férfiú, ez a biztonságos szikla lesz hivatott Krisztus Egyházát hordozni. Ez a mondat igazolja a pápa tekintélyét is.
A kulcsokra való utalás erősen semita jellegű. Még ma is van az arab országokban olyan háztulajdonos, aki saját fontosságát hangsúlyozva két nagy kulcsot akaszt vállára; Izajásnál pedig olvassuk (22,22), hogy a király házának udvarmestere a vállán hordja Dávid házának kulcsait, s hogy "amit kinyit, azt senki be nem zárja, s amit bezár, azt senki ki nem nyitja".
Péter apostolt megerősíti Jézus Krisztus abban, amit róla mondott, amikor Messiásnak jelentette ki. Bejelenti egyben, hogy ő, Péter lesz a keresztények közösségének a feje. Ezek az igazán hűségesek (az apostolok), akik Jézussal maradtak akkor is, amikor az élet kenyeréről mondott beszéd eltávolította tőle a hallgatóság felületes részét (Jn 6,68), megérdemelték, hogy megismerjék a messiási titok legmélyebb részét is.
Milyen érdekes az ünnep liturgikus ideje is: ugyanis ettől a momentumtól kezdve "Jézus azon volt, hogy tanítványait előkészítse rá: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad" (Mt 16,21-23; Mk 8,31-33; Lk 9,22). Ez a szenvedés első bejelntése. És tudjuk, hogy most, a liturgikus évben is igen közel vagyunk a nagyböjthöz, a nagyhéthez, melyben Jézus szenvedésének emlékét elevenítjük föl. És Péter kétkedése, tagadása is ezekben az eseményekben történik majd...
A pápai primátus (elsőség), és a mindenkori pápa az apostolok hitén kell hogy álljon. Milyen érdekes összefüggés található az előbb idézett szentírási szakasz és a jelenlegi pápa között. Még főpapok, tudósok is ellene beszélnek és ténykednek (ld. a német nyelvterület liberális professzorai és püspökeinek legutóbbi támadása). Tartott már katekéziseket az apostolokról, egyházatyákról is, mely könyv formájában is megjelent - magyarul is. A szentekről minden elmélkedése során beszél, vagy idéz tőlük. Ezzel ad mintát minden keresztény számára, hogy a Jézus Krisztusban való hit az apostolok hite, akik kitartottak még emberi gyengeségeik ellenére is a Messiás győzelmének hirdetésében. Minden kereszténynek az apostolokhoz és szentekhez kell hasonulniuk, akik valamit felfogtak Isten misztériumaiból, életükkel hirdették, és amikor elestek, újra fel tudtak állni, és tovább haladtak a krisztusi úton...
Az evangélium az Úr Jézus életéből a Tábor-hegyi eseményt jeleníti meg, amikor három tanítványa előtt felvillantja istenségét. Az Úr Jézus színeváltozása akkor történt, amikor már közel volt szenvedéséhez és kereszthalálához. A rendkívüli látvány nagy hatással volt a tanítványokra, és az volt a célja, hogy megerősítse őket az elkövetkező lesújtó eseményekre, a nagypénteki sötét órákra. Az Úr Jézus olyan oldalról mutatta meg magát, amilyennek majd feltámadása után fog mutatkozni. A Tábor-hegyi megdicsőülés jelzés akar lenni. Arra hívja fel a tanítványok figyelmét, hogy Jézus útja a szenvedéseken keresztül vezet el a dicsőséges feltámadáshoz. Isten nekünk is ad ilyen jelzéseket, lélekerősítő eseményeket, mert életutunk sokszor sötét alagúton vezet, de az evangélium igazságai, a szentségek által kapott kegyelmek erősítenek bennünket, és időnként tudatosítják bennünk, hogy utunk vége ragyogó fénybe torkollik. Mai szentmisénk is egy ilyen biztató, bátorító jel akar lenni.
Mindnyájunknak szükségünk van bátorításra, lelki erősítésre. Istenünk gondoskodik arról, hogy erősítő kegyelme eljusson hozzánk. Imánkkal nyissunk ajtót segítő erejének!
1. Add Urunk, hogy magasztos tanításod mindenkor eljusson hozzánk, és irányjelző legyen életutunkon.
2. Templomaid legyenek áldást és kegyelmet sugárzó központok.
3. Támassz nekünk példaképeket, akik hitvalló életükkel vonzóvá tudják tenni a keresztény életet.
4. Életünk végén add meg nekünk azt a boldogságot, amely tanítványaidat eltöltötte a Tábor-hegyen dicsőséges színeváltozásod órájában.
Mindenható Istenünk! Köszönjük, hogy állandóan erősítesz bennünket szent igéd és szentségeid által az üdvösségre vezető úton. Add, hogy mindenkor értékelni tudjuk a belőlük áradó kegyelmi erőt, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.
Jézus Krisztus szándéka volt a "Cathedra Petri" is, azaz Péter elsőbbsége az apostolok és minden keresztény között. Pétert rendelte saját Egyházának földi fejévé, hogy "amíg ő nincs velünk", addig ő és utódai vezessék a rá bízott nyájat. Ennek a nyájnak pedig szüksége van tanítóra és pásztorra, hiszen a "sötétben tévelyeg"...
Péter apostol megbízatása
Egy napon Jézus az apostolokkal beszélgetett. Feltett nekik egy kérdést: "Kinek tartják az emberek az Emberfiát? - Így válaszoltak: Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik más prófétának. Ezután Jézus az ő véleményükre volt kíváncsi: "Hát ti mit mondtok, ki vagyok?" - Péter válaszolt: "Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia." Erre Jézus válaszolt neki: "Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem Egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva. - Aztán lelkére kötötte tanítványainak, ne mondják el senkinek, hogy ő a Krisztus" (Mt 16,13-20; részben Lk 9,18-22 és Mk 8,27-30).
Ez az elbeszélés két alapvetően fontos elemet tartalmaz. Mindenekelőtt Jézus istenségének elismerését, amit Péter mondott ki a tizenkét apostol nevében. Nem ez volt az első eset, amikor istenségét imádták, hanem például korábban a vihar lecsendesítése után "térdre hullottak előtte és megvallották: Valóban Isten Fia vagy!" (Mt 14,33). A péteri feladat tehát (és az apostolutódok feladata) elsősorban az, hogy Isten népét Jézus Krisztus imádására ösztönözzék, mely elsősorban a liturgiában valósulhat meg. "Leborulva áldlak, láthatatlan istenség...." (SzVU 119)
Az apostolok kapják a feladatot, hogy a messiási titkot továbbadják - de nem azonnal. És nem is most, amikor egy csaknem pogány vidéken tartózkodnak, ahol sok zsidó lelki-szellemi zűrzavarban él. Még nekik is mélyebbre kell menniük ebben a felismerésben, mielőtt képesek lennének másokkal is megértetni. Ezért parancsol nekik Jézus hallgatást. Jézus Krisztus létének hirdetése alapos felkészültséget követel meg, hiszen a pogány és hitetlen ember, vagy a hívő, aki nem lát tisztán, számos kérdéssel és kétséggel nézhet szembe. Azokra pedig meg kell tudni felelni. Péter széke és az apostolok testülete tehát nem működhet megfelelő felkészültség nélkül - pontosabban nagyobb a felelősségük annál, mintsem a puszta tényeket hirdetni.
A másik fontos elem a szövegben Péter fölszentelése az eljövendő Egyház fejévé. A Péter név jelentése szikla, kő, arámul "Kéfás"-nak hangzik. Ez a rendíthetetlen férfiú, ez a biztonságos szikla lesz hivatott Krisztus Egyházát hordozni. Ez a mondat igazolja a pápa tekintélyét is.
Péter trónja a törökországi Antakya-ban
A kulcsokra való utalás erősen semita jellegű. Még ma is van az arab országokban olyan háztulajdonos, aki saját fontosságát hangsúlyozva két nagy kulcsot akaszt vállára; Izajásnál pedig olvassuk (22,22), hogy a király házának udvarmestere a vállán hordja Dávid házának kulcsait, s hogy "amit kinyit, azt senki be nem zárja, s amit bezár, azt senki ki nem nyitja".
Péter apostolt megerősíti Jézus Krisztus abban, amit róla mondott, amikor Messiásnak jelentette ki. Bejelenti egyben, hogy ő, Péter lesz a keresztények közösségének a feje. Ezek az igazán hűségesek (az apostolok), akik Jézussal maradtak akkor is, amikor az élet kenyeréről mondott beszéd eltávolította tőle a hallgatóság felületes részét (Jn 6,68), megérdemelték, hogy megismerjék a messiási titok legmélyebb részét is.
Milyen érdekes az ünnep liturgikus ideje is: ugyanis ettől a momentumtól kezdve "Jézus azon volt, hogy tanítványait előkészítse rá: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad" (Mt 16,21-23; Mk 8,31-33; Lk 9,22). Ez a szenvedés első bejelntése. És tudjuk, hogy most, a liturgikus évben is igen közel vagyunk a nagyböjthöz, a nagyhéthez, melyben Jézus szenvedésének emlékét elevenítjük föl. És Péter kétkedése, tagadása is ezekben az eseményekben történik majd...
A pápai primátus (elsőség), és a mindenkori pápa az apostolok hitén kell hogy álljon. Milyen érdekes összefüggés található az előbb idézett szentírási szakasz és a jelenlegi pápa között. Még főpapok, tudósok is ellene beszélnek és ténykednek (ld. a német nyelvterület liberális professzorai és püspökeinek legutóbbi támadása). Tartott már katekéziseket az apostolokról, egyházatyákról is, mely könyv formájában is megjelent - magyarul is. A szentekről minden elmélkedése során beszél, vagy idéz tőlük. Ezzel ad mintát minden keresztény számára, hogy a Jézus Krisztusban való hit az apostolok hite, akik kitartottak még emberi gyengeségeik ellenére is a Messiás győzelmének hirdetésében. Minden kereszténynek az apostolokhoz és szentekhez kell hasonulniuk, akik valamit felfogtak Isten misztériumaiból, életükkel hirdették, és amikor elestek, újra fel tudtak állni, és tovább haladtak a krisztusi úton...
Nagyböjt 2. vasárnapja
(Lk 9,28b-36)
(Lk 9,28b-36)
Az evangélium az Úr Jézus életéből a Tábor-hegyi eseményt jeleníti meg, amikor három tanítványa előtt felvillantja istenségét. Az Úr Jézus színeváltozása akkor történt, amikor már közel volt szenvedéséhez és kereszthalálához. A rendkívüli látvány nagy hatással volt a tanítványokra, és az volt a célja, hogy megerősítse őket az elkövetkező lesújtó eseményekre, a nagypénteki sötét órákra. Az Úr Jézus olyan oldalról mutatta meg magát, amilyennek majd feltámadása után fog mutatkozni. A Tábor-hegyi megdicsőülés jelzés akar lenni. Arra hívja fel a tanítványok figyelmét, hogy Jézus útja a szenvedéseken keresztül vezet el a dicsőséges feltámadáshoz. Isten nekünk is ad ilyen jelzéseket, lélekerősítő eseményeket, mert életutunk sokszor sötét alagúton vezet, de az evangélium igazságai, a szentségek által kapott kegyelmek erősítenek bennünket, és időnként tudatosítják bennünk, hogy utunk vége ragyogó fénybe torkollik. Mai szentmisénk is egy ilyen biztató, bátorító jel akar lenni.
Mindnyájunknak szükségünk van bátorításra, lelki erősítésre. Istenünk gondoskodik arról, hogy erősítő kegyelme eljusson hozzánk. Imánkkal nyissunk ajtót segítő erejének!
1. Add Urunk, hogy magasztos tanításod mindenkor eljusson hozzánk, és irányjelző legyen életutunkon.
2. Templomaid legyenek áldást és kegyelmet sugárzó központok.
3. Támassz nekünk példaképeket, akik hitvalló életükkel vonzóvá tudják tenni a keresztény életet.
4. Életünk végén add meg nekünk azt a boldogságot, amely tanítványaidat eltöltötte a Tábor-hegyen dicsőséges színeváltozásod órájában.
Mindenható Istenünk! Köszönjük, hogy állandóan erősítesz bennünket szent igéd és szentségeid által az üdvösségre vezető úton. Add, hogy mindenkor értékelni tudjuk a belőlük áradó kegyelmi erőt, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.