Beszámolók



Egyházközségi délután Kelemen Csabával









Egy közösség életében vannak fontos, fontosabb és legfontosabb rendezvények. Mi sorolja be ezeket a három kategória ( a sor bővíthető mindkét irányba…) valamelyikébe? A téma, a helyszín, az előzetes marketingtevékenység, az előadó személye, presztízse, a megjelentek száma, az azonnali vagy utólagos reflexiók? Ezek mind-mind kellenek ahhoz, hogy egy esemény sikeres legyen, de kell még valami fontosabb, ami nem írható le egyértelműen. A közönség reagálása, együttélése az előadóval, a csend vagy a taps vagy a reakció… az a többlet, ami által az adott pillanatban legfontosabbá válik, hogy ott vagyunk együtt.

Ilyen legfontosabb eseménynek voltunk tanúi február 25-én Kelemen Csaba az egri Gárdonyi Géza Színház színművészének versműsorán. „…számban nevednek jó íze van” ígérte a cím a témát, a magyar költők istenkeresésének és Istenre találásának verseit, majd ugyanezek a sorok, Ady Köszönöm, köszönöm, köszönöm versének sorai zárták az előadást.

Majdnem másfél órán át verset hallgatni nehéz. Unalmas és monoton tud lenni a közönség számára a sokszor ismeretlen, emelkedett, néha patetikus versválogatás. Ez alól csak egy eset a kivétel, ha a művész a hitelességével, tehetségével, a közönségre való fogékonyságával élvezhetővé, érthetővé, emberivé teszi a veretes szavakat. Ez történt itt is, és így elröpült az idő, együtt voltunk részesei a versek varázsának nem vájtfülű irodalmiaskodó közönségként, hanem versekre fogékony emberekként.

Majdnem másfél órán keresztül verset mondani és énekelni csoda, csak az vállalkozhat rá, aki gazdag emberi és művészi eszköztár birtokában van ahhoz, hogy a hétköznapok világából kilépve képes legyen a közönséget magával vinni korokon, évszázadokon, emberi sorshelyzeteken át. Kelemen Csaba ezt tette. Versválogatása profira vallott, a Nagy László és az Ady Endre - féle Adjon az Isten versekkel mintegy köszöntötte a vendégeket, egy rövid karácsonyi blokkal megteremtette a hangulatot, a műsor gerincét a nyugatos költők versei adták. Hallhattuk a perlekedő, bűnbocsánatért könyörgő, Istennel való találkozásban reménykedő Ady szavait, rácsodálkozhattunk az Esti kérdés mélységeire, megérinthetett az éjszaka csodája Radnóti Miklós Éjszakájában és Kosztolányi Hajnali részegségében. Ez utóbbi vers zárósorai a 20.századi ember hitetlenségét és hinni akarását fejezik ki egyszerre.


Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak
vendége voltam.


Az est tetőpontja számomra Villon Haláltánc balladájának átélt interpretációja volt. A több mint 500 éve született vers a bűnös középkori világ jellegzetes alakjainak nevében könyörög irgalomért. Megjelenik benne a Császár, az Orvos, a Gyermek, a Céda, a Bankár, a Dáma, az Alkimista, a Püspök és a vén Paraszt. Szembesülhettünk vele, hogy a világ mit sem változott, a villoni embertípusok itt élnek közöttünk, vagy talán mi magunk is megtestesítünk egy - egy magatartást, s szükséges Villonnal együtt könyörögnünk. Ha a hosszú vers refrénjeinek csak az első sorait idézem itt, hogy lássuk ezt a bűnlistát, akkor is egyértelműnek látszik, hogy volt és van miért könyörögnünk. Ezt a könyörgést szintetizálta a költők szavaival és saját szuggesztív előadói tehetségével Kelemen Csaba.

Kényúrként éltünk mindahányan
Kontárok voltunk mindahányan,
Balgán játszottunk mindahányan,
Buján fetrengtünk mindahányan,
Kufárok voltunk mindahányan,
Tunyán henyéltünk mindahányan,
A Titkot űztük mindahányan,
Álszentek voltunk mindahányan,

A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!


Gyuricza Judit írása
















Oldal:   <<        >>